Melyik műfaj tekintheti magáénak a Porgy és Bess, az Egy amerikai Párizsban és a Rhapsody in Blue szerzőjét? A könnyű? A komoly? A jazz? Részben mindegyik, egészében egyik sem. Az orosz-litván zsidó szülőktől származó, első generációs amerikai George Gershwin a könnyű műfaj felől közelített a zenéhez, hiszen számtalan slágert írt (és ebben volt a legjobb), de műveiben sok a jazzhatás, és nyilvánvalóan azt akarta, hogy klasszikus komponistaként becsüljék, ezért írt operát (amely nem igazi opera), és ezért akart Schönbergtől tanulni (végül „csak” nagyon jó barátokká és rendszeres teniszpartnerekké lettek, és George remek portrét festett Arnoldról).
A nemrégiben megjelent új Gershwin-lemez tanúságtétel a jazz képviselői részéről a nem létező „Gershwin-perben” arról, hogy a zeneszerző az övék. Ismert kompozíciókat hallunk, hosszabbakat és rövidebbeket, hangszereseket és vokálisakat vegyesen: megszólal a Rhapsody in Blue, az Egy amerikai Párizsban, az Home Blues, a Porgy és Bessből az I Loves You, Porgy, valamint a Három prelűd és befejezésül az I Got Rhythm. A Royal Philharmonic Orchestra játszik az uruguayi José Serebrier vezényletével, közreműködik Shelly Berg jazz-zongorista triója, Ledisi és Monica Mancini énekel, Atruro Sandoval trombitál, Mark O’Connor hegedül. A zenéket egy kicsit átírták, felerősítve a jazz jelenlétét – mint amikor kólába whiskyt kevernek. Szüksége van erre Gershwinnek? Nincs – de az eredmény kétségkívül elegáns, kissé bódító, és nagyon jól szól. Egy lehetséges olvasat, nincs mit kifogásolni rajta.
Decca, 2018
