rés a présen

Gildát kivéve mindenki gonosz

Philippe Arlaud operarendező

  • rés a présen
  • 2017. augusztus 20.

Zene

rés a présen: Miért lett operarendező?

Philippe Arlaud: Strasbourgban az orvosi egyetemen tanultam, amikor elkezdtem érdeklődni a színház iránt, és váltottam is rendező, látványtervező és művészettörténet szakra az Ecole d’art dramatique de Strasbourg-on. Pályafutásomat ugyan fénytervezőként kezdtem, de igen hamar közöm lett a díszlettervezéshez és így kerültem kapcsolatba az operával. Giorgio Strehler, Bob Wilson, Klaus Michael Grüber és Peter Stein terelgettek… 1995-től fókuszálok kimondottan a rendezésre, és kezdettől fogva sokat dolgozom Bécsben, de például a baden-badeni fesztiválon és a Bayreuthi Ünnepi Játékokon is.

rap: Miért választotta éppen a Rigolettót a szentmargitbányai kőfejtő programsorozatán belül?

PA: Az Arenaria menedzsment erre kért fel. Engem Verdi egyik legnépszerűbb operájában nem Mantova hercegének reneszánsz udvartartása érdekel, amelyet az alapműből, Victor Hugo a Király mulat című drámájából ismerhettünk meg. Sokkal inkább vonzott maga a helyszín. A kőfejtő látványa már 1990-ben – a Marcel Prawyvel és Erich Seitterral itt tett látogatásom során – nagy hatással volt rám. Vonz a természet és a színház, illetve a művészet párbeszéde és a fantasztikus lehetőség, hogy kipróbálhatom magam egy a megszokottnál tízszer nagyobb színpadon. A színpadképben főszerepet kapnak a kőfejtő nyers sziklái, ugyanakkor tovább nő a fény- és filmtechnika jelentősége. Elképzeléseim szerint a darab főszereplője, Gilda az, akinek meggyilkolásával köddé foszlik a szabadság iránti vágy romantikája, és nem Rigoletto, mert Gildát kivéve igazából mindenki gonosz, bár a közönség a darab végén Rigolettóval is együtt érez. Az egész darab felett ott lebeg a kezdeti átok, s az elejétől tudjuk, hogy mi lesz a végkifejlet.

rap: Mit érdemes tudni még a bemutató helyszínéről?

PA: A Fertő-tó közelében található

Közép-Európa egyik legrégebbi kőfejtője, az UNESCO Világörökség része. Egy őstenger lagúnája volt itt és a lerakódott homokkövet termelik ki a mai napig. Ezekből a kövekből építették többek között a bécsi Ste­phansdomot, illetve a Ring számos épületét. Rendkívül gazdag a növény- és az állatvilága. Közel húsz éve rendeznek itt nagy opera-előadásokat, amelyek különleges élményt nyújtanak a lélegzetel­állító környezetben. Ahogy említettem korábban, nemcsak a színpad óriási, hanem a nézőtér is, egy előadásra több mint 5 ezer néző látogat el ide. Csodásan kiépítették, kényelmesen lehet parkolni, az előadás előtt és a szünetben minden igényt kielégítő gasztronómiai szolgáltatásokkal.

rap: Milyen csapattal állította színre az előadást?

PA: A próbák fantasztikusan zajlottak, tehetséges, remek fiatal előadókkal dolgozhatok együtt a darabban. Anja Bihlmaier személyében először van női művészeti vezetője és dirigense a Szentmargitbányai Kőfejtő opera-előadásainak. Gilda szerepében az ünnepelt spanyol szopránt, Elena Sancho Pereget láthatjuk, a másik szereposztásban Tatjana Larinát. Rigoletto szerepére a szentpétervári Mariinszkij Színház baritonját, Vlagyiszlav Szulimskijt, valamint a 2015-ös szentmargitbányai Tosca Scarpiáját alakító közönségkedvencet, az olasz Davide Damianit sikerült megnyerni. Mantova hercegének szerepén napjaink három kitűnő tenorja osztozik: a koreai Yosep Kang, a Fülöp-szigetekről érkező Ar­thur Espiritu, illetve a mexikói Jesus Leon. A bérgyilkos Sparafucilét Luke Stoker basszus alakítja. És persze ki ne felejtsem a zenekart és az énekkart, a Szlovák Rádió Szimfonikus Zenekarát és a Bécsi Filharmónia Kórusát.

rap: Mikor lehet látni az előadást?

PA: A bemutató július 12-én volt, és egészen augusztus 19-ig megy összesen 19 alkalommal.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.