Magyar Narancs: A Hipermestra címszerepe nem az első Cavalli-szereped. Cavallit egyre többet játsszák. Milyen ez a szerző? Én csak a gyönyörű Calistót ismerem.
Baráth Emőke: Monteverdi tanítványa volt, de teljesen más. Nála egészen más a szöveg és a zene viszonya. Én most már két ütemből felismerem. Festészeti analógiával élve, igazi chiaroscuro szerző – óriási ellentétek az érzelmekben, hirtelen váltások a mulatság és a tragédia között. Nem lehet unatkozni.
MN: Nem nagyon vannak benne áriák.
BE: Ez a recitar cantando. A recitativókat is áriaszerűen kell énekelni, nem úgy, mint Mozartnál, hogy kapsz egy akkordot és énekelj, ahogy beszélnél, hanem pontosan be kell tartani a ritmusokat. De azért vannak benne áriák, csak rövidebbek. Meg monológok, három oldalon keresztül. A különböző Cavalli-operák között is nagy különbségek vannak. A Calistót nagyon szívesen elénekelném.
MN: Milyen a szereped, mi benne az érdekes, mi a kihívás?
BE: Vokálisan nagyon nehéz – szinte egyfolytában a színpadon vagyok, és nagyon sok az énekelnivaló. Iszonyatos mennyiségű szöveget kellett memorizálni, ráadásul olyan antik olasz nyelven, amihez kellett egy olasz nyelvi coach, a híres szaktekintély, Rita De Letteriis személyében, aki lefordította nekünk a szöveget mai olaszra (és még rajta is kifogott egy-két részlet). Itt minden egyes szót érteni kell, mert meg kell festeni a szavakat.
MN: Te nem jártál operaszakra – de szerencséd van, mert magadtól beletalálsz a szerepekbe, nem is tudnál mereven énekelni, nagyon kifejező vagy. Gondolom, a jó, érdekes rendezők ebben sokat segítenek. Graham Vick milyen volt?
BE: Kezdőként volt alkalmam olyan rendezővel dolgozni, aki semmit nem segített, utána viszont sokat kritizált. Most megtapasztaltam, milyen az, amikor a rendező leül és beszélget velem, rólam, a karakterről, a hasonlóságokról és különbségekről. Makacsságban, állhatatosságban, céltudatosságban hasonlítunk a szerepemmel, de én nem vagyok ennyire önzetlen, én nem akarnék meghalni a szerelmemért, és már az első felvonás végén biztosan elküldtem volna a darabbeli páromat a sunyiba… Vickben nagyon erős az analitikus hajlam, de a munkához való hozzáállása is rendkívüli és következetes. Mindig megkaptuk a következő heti próbamenetet, és egyetlenegyszer sem tért el tőle. Ennél az operánál ez különösen fontos, mert rendkívül szövevényes, és ha egyszer csúszik valami, akkor az egész borul. Ez magánemberként is nagy példa számomra. Másrészről nem szabott meg mindent, hagyta, hogy az intuíciónk vezessen, csak tanácsokat adott. Biztos kézzel vezetett, de nem fojtogatott. Nekem sokat jelentett, hogy többször mondta, milyen jó velem dolgozni, és jól játszom.
MN: És William Christie hogyan alakította a szerepedet, a megformálást?
BE: Nála sem volt zsarnokoskodás. Olyanokat mondott például, hogy ahol nagy szomorúság van, ott használjunk egy nagyon miserable hangszínt. Ő a színekkel játszott. Bátorított, hogy merjünk torokszorítóan énekelni, bánjunk bátran az effektekkel, lehet csúnyán is énekelni, csak az érzelem legyen pontos. Ő az a karmester, akinek nem a tökéletesség, hanem a kifejezés a fontos. Együtt lélegzik a zenével és a zenésszel.
MN: Volt már részed olyan produkcióban, amelyet nem szerettél?
BE: Volt olyan, nem is egy. Sőt, mondhatni az ilyenek vannak túlsúlyban… És sokkal nehezebb énekelni, ha az ember eleve úgy megy be a színpadra, hogy „értelmetlen ez az egész”. De voltak nagyon jó produkciók, az operaházi Falstaff, vagy Purcell Fairy Queenje, vagy Cavalli Xerxese.
MN: Több mint három hónapot töltöttél Glyndebourne-ban, és valahol azt mondtad, akármilyen izgalmas az egész, honvágyad van. Hogy nézel egy nagyon utazós, nemzetközi karrier elé, ha nagyon honvágyas vagy?
BE: Glyndebourne híres arról, hogy nagyon hosszú a próbafolyamat – ez ebben az esetben valóban szükséges volt –, és utána a széria is. De áldom az eget, hogy most születtem, amikor ilyen a technológia: bármikor fel tudok hívni bárkit, még láthatom is őket. Vagy felülünk egy fapadosra, meglátogathatjuk egymást. Ez így azért kezelhető. Nekünk ugyan a „világ az otthonunk”, de azért nekem Magyarország az otthonom, igyekszem az otthoni munkáimat is fenntartani, és nem tudom elképzelni, hogy máshol legyen családom. Viszont nem tudnék sokáig megmaradni egy helyen, és szakmailag is szükségem van a változatosságra. Sokat tanulok így, de otthon is fantasztikus zenészek vannak. El sem tudom mondani, mennyit tanultam például Vashegyi Györgytől. Tehát én nagy munícióval indultam. A Magyar Állami Operaházban énekelni a legjobb érzés. De az operaéletben nagy különbségek vannak. Külföldön nem díjazzák a hanyagságot, például nem engednek el próbáról, sokkal nagyobb a fegyelem.
MN: Milyen volt Glyndebourne, mi tetszett különösen?
BE: Az angol mentalitás. Rendkívül kedvesek, türelmesek, szolgálatkészek, korrektek, lehet rájuk számítani, nincs felfordulás. Kiszámítható körülmények vannak, mindenre van ember, nincs panaszkodás, nincs hangos beszéd. Lehet dolgozni, minden gördülékeny – nincsenek negatív energiák.
MN: Van-e állandó tanárod, vagy olyan ember, akihez gyakran visszajársz kifejezetten az énekhangod fejlesztése kedvéért? Sokan mondják, hogy szükségük van egy külső fülre a hang karbantartásához és fejlesztéséhez.
BE: Elsősorban Kolonits Klári ad tanácsokat. 2011-ben voltam nála mesterkurzuson, és azóta is sokat segít. Neki sokszor leírom a problémámat.
MN: Például mit?
BE: Mondjuk van egy kényes fordulat valamelyik áriában, és ő megírja, hogy szerinte mit kellene csinálnom. Más tanárokkal például a hangom kiegyenlítésén dolgozunk; nekem egy szopránhoz képest elég jó a hangom a mélyebb és a középregiszterben, és ezt kellett kiegyenlíteni felfelé. Segítenek a támaszban és a helyes levegővételben. Sokszor belső képzetek irányítják az éneklést, vizualizációval dolgozunk. Egyébként olyanok vagyunk, mint a sportolók, állandó edzésben kell lennünk, én is nagyon ritkán hagyok ki napot a gyakorlásból. Megvannak a skáláim, a futamaim, amelyeket végigcsinálok, itt pedig mindennap áténekelem a Hipermestrát. Végül is ez is izomzat kérdése, ami azonnal kezd leépülni, ha nem gyakorol az ember. Egy kritikus azt írta, szeretne már Mozart-operában hallani engem, ez jólesett, bár persze énekeltem már Mozart-szerepet. Szerintem kerekebb, dögösebb lett a hangom. Kicsit beraktak engem a barokk skatulyába, ahonnan szeretnék már kijönni, bármennyire is szeretem a barokkot. Rossini, Donizetti is jöhet már.
MN: Akiknek a figurái is illenek hozzád.
BE: Szerintem is. Persze ez nemcsak tőlem függ, hanem karmesterektől, zeneigazgatóktól, casting directoroktól. Jókor kell lenni jó helyen. Ha „csak” jól énekelsz, de nincs neved, akkor nem fognak meghívni. Nevet például versenygyőzelmekkel lehet szerezni, nekem is a verseny hozta a meghívásokat. Ügynök vagy menedzser nélkül pedig semmire nem megy az ember. Ő az, aki kiajánl, aki meghallgatásokat szervez, lemezfelvételeket szerez. Én nagyon szerencsés vagyok, mert az ügynökségem – egy kis párizsi ügynökség – hisz bennem és nagyon sokat tesz értem. A nagy ügynökségeknél sokszor csak a nagy sztárokra figyelnek, a többiekkel nemigen törődnek.
MN: Te már nagyon nagy karmesterekkel dolgoztál, William Christie-vel, Emmanuelle Haïmmal, Marc Minkowskival, Jordi Savalljal, Diego Fasolisszal, énekeltél Verbier-ben, ott van a gyönyörű lemezed Philippe Jarousskyval – ez nem elég ahhoz, hogy bízhass a folyamatos meghívásokban?
BE: Nem. Nagyon sok jó szoprán van. De én hiszek abban, hogy mindenkinek saját útja van, és hozzászoktam, hogy az enyém tele van kanyarokkal. Kell a segítség meg a támogatás, de elsősorban keményen kell dolgozni. Nagyon sokat kell gyakorolni, fejlődni, folyamatosan tanulni. Egyrészt az ember nem engedheti meg magának, hogy ne énekeljen hibátlanul, de nemcsak a technikát kell tökéletes állapotban tartani, hanem ismereteket kell szerezni, tudást felhalmozni a korról, más művészetekről, az életről. Én például sokat járok múzeumba, az számomra nagyon jó meditáció, és nagyon szeretek szerzőket képekhez kapcsolni, zenéket vizualizálni.
MN: Mik voltak a döntő események, fordulópontok az életedben?
BE: Az mindenképpen, amikor a szülői tiltás ellenére otthagytam egy elitgimnáziumot, és beiratkoztam a konziba. Óriási balhé lett belőle, hogy a „bizonytalan” zenei pályára lépek. Fájt, hogy akkor nem tudtam meggyőzni a szüleimet arról, amit én biztosan tudtam. Először egyébként nem az éneklés vonzott, hanem a zongora és a hárfa. Hál’ istennek Gödöllőn, ahol laktunk, a kiváló zongoratanárnő, Barta Katalin támogatott és segített. Egy másik döntő esemény volt a győzelmem az innsbrucki barokk operaének-versenyen, és a kapcsolat Alan Curtis karmesterrel. Valójában ő indított el az énekesi pályán. Általában akkor sikerültek a dolgok, amikor nem görcsöltem rá az eredményre, csak énekeltem. Nagyon jó volt a találkozás Jordi Savalljal egy próbaéneklésen. Ő azóta is hív, az idén is, jövőre is énekelek vele. Kedves, támogató személyiség, nagyon jó kisugárzással. Mindig nagyszerűen válogatja ki a zenészeit, úgy vonzza őket, mint a gravitáció. Emmanuelle Haïm is ilyen; ő egyébként ismerte Kocsist, Pilinszkyt. Vele Cavalli Xerxesét énekeltem.
MN: Mi a nehezebb neked, a testi vagy a lelki karbantartás?
BE: Testileg nincs problémám. Nagyon sokat mozgok, futok, edzőterembe járok, jógázom. A lelkiállapotot sokkal nehezebb karbantartani, és a hangom megy a lelkem után. Rapszodikus vagyok. És a folyamatos kétkedés, hogy elég jó vagyok-e, nem könnyű – bár alapvetően jó dolog, mert az állandó bizonyítási vágynak iszonyatos vivőereje tud lenni. A külső hatások kizárására nekem például nagyon jó a sudoku meg a futás. Az akadémiai tanárom, Pászthy Júlia mondta, ne hagyjam, hogy a perfekcionizmusom az alkotás kárára menjen, ez is fontos.
MN: Mit tanácsolnál fiatal énekeseknek? Kitartást, hangképzést, kapcsolatok keresését? Vagy egyszerűen szerencsét kívánsz nekik?
BE: Tanuljanak nyelveket, mert az otthoni nyelvtudás nagyon gyatra. És jógázzanak, alkalmazzák az Alexander-technikát, mert a mi légzésünk nagyon hasonlít a jógalégzéshez, másrészt a lelki egyensúly megtartásához is nagyon jó. Meditációt is tanuljanak, mert ez a pálya igen stresszes. Menjenek a technika mélyére, tanulják meg a szükséges anatómiát. Tanítani kellene, hogy anatómiailag mi történik, amikor énekelünk, mert utána sokkal könnyebb lesz énekelni és hibákat korrigálni. Ha mondjuk azt mondom, hogy emeld a lágy szájpadot – tudni és tudatosítani kell, hogy ez hol van, és gyakorolni a mozgatását. Jó annak, aki ösztönösen énekel, de az nemigen tud korrigálni.
MN: Mikor hallhatunk Magyarországon, és merre jársz a közeljövőben?
BE: A Müpában jövő tavasszal a L’Arpeggiata együttessel Monteverdi Orfeójában énekelek, remélve, hogy a címszereplő Rolando Villazón nem mondja le a fellépését. Vashegyi Györggyel pedig Händel Brockes-passiójában fogok énekelni. Most megyek Salzburgba Monteverdi Vesprójára Jordi Savalljal, aztán az idén még Cleopatrát is énekelem a Giulio Cesaréban. Lesz egy háromhetes japán tartózkodás Messiaen Assisi Szent Ferencének Angyal szerepében, majd decemberben Emmanuelle Haïmmal turnézunk Händel-művekkel.
| Így mulatnak A hosszú operafesztivált rendező Glyndebourne nálunk főképp a vájtfülűek számára ismert, ami nem csoda, mert operára nagyon sok pénzt elkölteni mi közelebb, Salzburgba és Bayreuthba megyünk. A 15. században épült dél-angliai nemesi kúria a Christie család birtokába került, s amikor egy operaénekesnő beházasodott a zenekedvelő családba és eljártak a két említett európai fesztiválra, hasonló ambícióval kezdtek opera-előadásokat rendezni saját házukban – az elsőre 1934-ben került sor. Az idők során a ház és az esemény is jelentős változásokon ment át, de megmaradt családi tulajdonban és vezetés alatt. Az 1990-es évek közepén az előadások kivonultak a ház mellé újonnan épített, nagyobb és korszerűbb, 1200 férőhelyes operaházba, s minden évben májustól augusztusig játszanak benne kifejezetten oda készített operákat, természetesen a legnevesebb előadókkal, karmesterekkel és rendezőkkel. Nagyon neves vagy nagyon ígéretes énekesekből válogatnak, akikből van elég, tehát nem ugyanazok sorjáznak évről évre – magyar énekes Baráth Emőke előtt tudomásunk szerint csak Csengery Adrienne személyében szerepelt ott, de nagyon büszkék lehetünk arra is, hogy Eötvös Péter Szerelemről és más démonokról című operája is Glyndebourne felkérésére készült és ott mutatták be. Mert noha a fesztivál külsőségeiben kilométer mélyen gyökerezik a brit hagyományban, művészi igényben és kísérletezésben nem marad le a nemzetközi színvonaltól: az évi programot alkotó hat opera közül legalább egy mindig kortárs mű. A (közép-)európai látogató úgy érezheti magát, mint egy filmben: az előadások előtt és a 90 perces szünetekben az úri közönség a hatalmas angol parkban – folyó, híd, birkanyáj – vagy válogatott étkészlettel ellátott, fehér abroszos asztaloknál, vagy még inkább, amúgy frakkosan-szmokingosan, a magukkal hoz(at)ott pokrócokra ereszkedve piknikel-pezsgőzik. A piknikhez vagy saját, vagy bérelhető butler segítsége is kijár, de a hűtőtáskák saját kezű cipelése sem derogál. És ha fúj a szél, hát fúj, angolok vagyunk. Helyesebben britek, mert skót szoknyában is jön, aki akar. Mindez a lankán békésen legelésző birkanyájjal együtt valóban egyedi és mulatságos látvány. Az előkelő mulatságot persze finanszírozni is kell; a közpénzt osztó Arts Council csak az év többi részében rendezett turnékat és oktató programokat dotálja, az operafesztivál teljes mértékben jegyárakra és magánadományokra épül, ennek megfelelően egy valamirevaló jegy 120 fontnál kezdődik és a skála 250 fontig tart, ami, lássuk be, a bayreuthi 1550 eurós csúcs-árhoz képest aprópénz. Glyndebourne azonban nem csak elefántcsonttorony: a produkcióikat nem csak a sokkal olcsóbb turnéikon, hanem mozikban, sőt alkalmanként ingyenes streaminggel is láthatja a felső tízezernél sokkal szélesebb közönség. |
