Giordano Andrea Chénier című (nálunk André Chénier-ként ismert) operájának ez a tizenöt évvel ezelőtti Met-előadást rögzítő felvétele Luciano Pavarotti miatt érték. A tenorista hangja túl az ötvenen is töretlen fényében tündököl, lírai karaktere és puha dallamívei a drámai pillanatokban hősi színezetet kapnak, egyénisége pedig gyöngédséggel vonja be a francia forradalom áldozatává váló költő alakját. A címszerep nem a legjobb, de az áriák népszerűsége miatt a leghálásabb szerepe Giordano operájának, és Pavarotti szelíd lelkülete, kisfiús mosolya jellemet kölcsönöz a szerelem és a szabadság jegyében megdicsőülten vérpadra lépő álmodozónak. Kijut a sikerből a Maddalenát éneklő Maria Guleghinának is, aki makulátlan vokalitással bizonyul méltó partnernek. Euforikus zárókettősük a guillotine árnyékában - az eszköz meglehetősen primitíven rajzolódik ki a horizonton - egyike az operairodalom romantikus abszurditásainak, és méltán részesül ovációban. A legbonyolultabb karakter Gérard, a lakájból lett népvezér, aki megcsömörlik a forradalmi terrortól, és bár ő is szerelmes Maddalenába, megmentené árulónak kikiáltott vetélytársát. Juan Ponsnak megvan hozzá a megfelelő baritonja, amit kiereszthet. Ennyi elég egy hagyományos - áriákra és kettősökre épülő -, statikus előadáshoz. A rendező Nicolas Jol sokat nem is tesz hozzá, egyedül a második felvonás bírósági jelenetében, egy ágyútöltelékként kezelt kisfiú rideg besorozásával, a fölhergelt tömeg kíméletlen viselkedésével és a foglyok elhurcolásának fináléjával mutat némi eredetiséget; ez utóbbi a közvetítésvezető Brian Large bravúros közelijeitől valódi drámaiságot nyer. A zenekar viszont végig magas hőfokon adagolja a szenvedélyt. Nem csoda, James Levine vezényel.
Decca, Universal, 2011
