Hát azért ez nem egy Turandot! - véleményezte a Pekingi Nemzeti Nagyszínház legelső budapesti vendégjátékát a szünetben egy tréfás kedvű szabadjegyes, tökéletesen helytállóan, felettébb érthető módon, s persze egyszersmind mélyen igazságtalanul. Merthogy a hasonlítás, a fogalmi közelítés kísérlete egyszerre nélkülözhetetlen és eredendően félreértésekkel terhes, dőre aktus, ha olyan, tőlünk pár civilizációval odébb termett művekkel és műfajokkal találkozunk, mint amilyen az úgynevezett "pekingi opera" és annak reprezentatív gyöngyszeme, a Vörös Szikla. Hiszen operának csupán alkalmasabb nevezet híján mondjuk a jingju (azaz a tying-tyü) műfaját, amely hangzásvilágában, szertartásosságában, de külső formájában és jószerint egész művészi koordinátarendszerét tekintve is igen távol esik mindattól, amit a nyugati világban opera alatt érteni szokás.
Ez a szakadék vált nyilvánvalóvá és egyúttal élményszerűvé a Han-dinasztia korának 3. századi végnapjait (másként: a Három királyság korának előjátékát) felvillantó mesés történeti mű előadásán. Méghozzá annak ellenére, hogy a jelenleg Európát járó, hozzánk Bécsből érkező és Prágába továbbutazó produkció láthatóan és hallhatóan meg kívánta könnyíteni a nyugati közönség befogadói munkáját. Az eleve látványos jelmezek mellé így mutatós díszletek is kerültek, az előadás kezdetét ismeretterjesztő referátum előzte meg (a Molnár Szabolcs informatív szövegére talán ha másodjára rátekintő Rudolf Péter felolvasásában), s legfőként: Zhu Shaoyu munkájának eredményeképpen több helyütt is érezhetően az európai operafogyasztók vélt ízléséhez közeledett a Vörös Szikla zenei világa. Némi filmzenei dallamszirup meg pár foszlány tömeginduló-beütés hígította ilyesformán a magyar fülnek - minden pentatónia dacára is - szokatlan pekingi operát, ám úgy lehet, a hangfalakkal is megtámogatott udvariassági gesztus jobbára fölösleges volt. Messze izgalmasabbnak bizonyult ugyanis a feltételezésünk szerinti eredeti zene, s bizonnyal még izgalmasabbaknak az előadás játékelemei és a játékstílus elsőre is felismerhető jegyei. Az egyes szereptípusok érzékletes elkülönbözése, a hol tánccal, hol cirkuszi-harcművészeti elemekkel elegyedő előadás ritualizált jellege, a fentebb stíl képviselőinek magasztossága meg a civakodási szcénák komikus szakaszai - csupa mélyebb megismerésre sarkalló, de legalábbis az érdeklődést kiváltó és fenntartó mozzanat. Valamint egy remek zenekar, s hozzá jó néhány szuggesztív énekes (táncos, bambuszbotforgató stb.) színészi alakítás a ragasztott szakállak és élénk sminkek mögül. Így elsősorban a Vörös Sziklánál lefolytatott legendás csata vesztes hadvezérét, a felfuvalkodott Cao Cao főminiszter ziccerszerepét megformáló Wang Yue nevét kell megemlítenünk, s akár hosszabb névsorolásba is méltán belekezdhetnénk, ha ez most nem tűnne a szokottnál is haszontalanabb kritikusi szószaporításnak.
A Pekingi Nemzeti Nagyszínház vendégjátéka, Opera, július 4.
