Claire Boucher számára legalább annyira átkot, mint áldást jelentett a korán és fiatalon jött siker: legutóbbi lemeze, a 2012-es Visions után minden tekintet rá szegeződött, a zenei sajtó és tekintélyes számú rajongótábora árgus szemmel figyelte minden bejegyzését, zsenge számkezdeményét, meghiúsult vagy éppen megvalósult kollaborációit. Ezek után nem is csoda, hogy kínos lassúsággal készült el az új album (miután számos ötletet közben kihajított az ablakon) – de az eredménnyel elégedett lehet.
Grimestól amúgy sem állt távol a nagybetűs popzene elemeinek gondos szétszálazást, szelídebb-durvább dekonstrukciót sem mellőző reciklálása, ezúttal pedig gátlástalanul használt fel mindent, ami a keze ügyébe került. Gesztusa világos és félreérthetetlen: a pop az
ő médiuma, melynek engedelmeskednie kell szent monomániájának. Szinte semmit nem bíz másokra (leszámítva mondjuk a tajvani MC-lány, Aristophanes, illetve Janelle Monaé alkalmi segítségét): maga írja, veszi fel, összetéveszthetetlen szirénhangján énekli el és formálja gazdagon rétegzetté a zeneanyagot. Sőt, most már a videókat is saját kezűleg rendezi és vágja: a zseniális első maxihoz, a Flesh Without Bloodhoz készített, a Life In A Vivid Dreamet is ügyesen hozzáöltő klip külvárosi rokokó tobzódása rabul ejti a tekintetet.
És itt a lényeg: a hozzá mérten is terjedelmes, csaknem ötvenperces albumon remek dalok sorakoznak a leheletkönnyű barokkpop szösszenetektől (laughing and not being normal) a telivér elektrocountrys beindulásokon (California) át a gitárzúzós darabokig (Kill V. Maim). Azt már korábbi nyilatkozataiban is leszögezte, hogy nem ír egyhamar szerelmes számokat: a látszólag szakítós-elválós témájúak is saját művészi pozícióját, a közönséghez való viszonyát értelmezik újra. De amíg ilyen zabolátlan fantáziával és szinte gyermeki derűvel műveli az önreflexiót, addig mi sem fogunk unatkozni!
4AD/Neon Music, 2015
