Lemez

Grimes: Art Angels

  • - minek -
  • 2015. december 19.

Zene

Claire Boucher számára legalább annyira átkot, mint áldást jelentett a korán és fiatalon jött siker: legutóbbi lemeze, a 2012-es Visions után minden tekintet rá szegeződött, a zenei sajtó és tekintélyes számú rajongótábora árgus szemmel figyelte minden bejegyzését, zsenge számkezdeményét, meghiúsult vagy éppen megvalósult kollaborációit. Ezek után nem is csoda, hogy kínos lassúsággal készült el az új album (miután számos ötletet közben kihajított az ablakon) – de az eredménnyel elégedett lehet.

Grimestól amúgy sem állt távol a nagybetűs popzene elemeinek gondos szétszálazást, szelídebb-durvább dekonstrukciót sem mellőző reciklálása, ezúttal pedig gátlástalanul használt fel mindent, ami a keze ügyébe került. Gesztusa világos és félreérthetetlen: a pop az
ő médiuma, melynek engedelmeskednie kell szent monomániájának. Szinte semmit nem bíz másokra (leszámítva mondjuk a tajvani MC-lány, Aristophanes, illetve Janelle Monaé alkalmi segítségét): maga írja, veszi fel, összetéveszthetetlen szirénhangján énekli el és formálja gazdagon rétegzetté a zeneanyagot. Sőt, most már a videókat is saját kezűleg rendezi és vágja: a zseniális első maxihoz, a Flesh Without Bloodhoz készített, a Life In A Vivid Dreamet is ügyesen hozzáöltő klip külvárosi rokokó tobzódása rabul ejti a tekintetet.

És itt a lényeg: a hozzá mérten is terjedelmes, csaknem ötvenperces albumon remek dalok sorakoznak a leheletkönnyű barokkpop szösszenetektől (laughing and not being normal) a telivér elektrocountrys beindulásokon (California) át a gitárzúzós darabokig (Kill V. Maim). Azt már korábbi nyilatkozataiban is leszögezte, hogy nem ír egyhamar szerelmes számokat: a látszólag szakítós-elválós témájúak is saját művészi pozícióját, a közönséghez való viszonyát értelmezik újra. De amíg ilyen zabolátlan fantáziával és szinte gyermeki derűvel műveli az önreflexiót, addig mi sem fogunk unatkozni!

4AD/Neon Music, 2015

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.