„Magam 15 éves koromban hallottam legelőször s noha már negyedik életévemtől kezdve szigorú zenei fegyelmezésben részesültem, noha már a nehezebb zenei fajokat, a komoly irányú régibb szerzőket (Bach, Händel stb.) kultiváltam, nem tudtam megérteni azt a leírhatatlan lelkesedést, azt a mély áhítatot, melyet a közönség akkor tanúsított. Azóta nagy változáson mentem keresztül! Magának a műnek tanulmányozása és az abba való belemélyedés, annak többszöri hallása, esztétikai fejtegetések olvasása bennem is rajongássá fejlesztették a IX. szimfóniáért való lelkesedést, s e rajongásból, lelkesedésből és bámulatból szeretnék most valamit átplántálni azoknak lelkébe, kik – mint én gyermekifjú koromban – talán még közönyösek azzal szemben. (…) Vajon Beethoven, a nagy zenei hérosz, aki már megírta nyolc szimfóniáját, melyek mindenike külön-külön biztosította volna számára a halhatatlanságot, aki már zongoraszonátáival, kamarazenéjével elbűvölte a világot, aki a IX.-be akkor fogott, mikor mint öregedő ember talán már a közeledő véget sejti, azért alkotta-e oly naggyá, hatalmassá ezt a mesés szépségű művet, mert minden erejét összeszedve, olyat akart a világnak adni, ami eddigi alkotásait felülmúlja s azoknak méltó befejezését képezze? Korántsem!”
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
