Magyar Narancs: Hogy áll a készülő brészimfóniád (Cock-Symphony – a szerk.)?
Devin Townsend: Sok a bré, kevés a szimfónia. Az elmúlt években, ha volt egy kis időm, mindig írtam egy új lemezt ahelyett, hogy megálltam és elgondolkodtam volna. Most olyan ponthoz értem az életemben, amikor élvezem, hogy nincs tele a fejem zenével. Kis pihenőt tartok, mielőtt feltöltöm dákókkal és szimfóniákkal.
MN: Miért így nevezed a készülő művet?
DT: Mert a hatalomról szól, a hatalom pedig a szexhez kötődik, a szex meg – mivel az egység utáni vágyunk bújik meg benne – az istenhez, az isten pedig a halálfélelemhez. Ez viccesnek tűnt.
MN: Miért döntöttél úgy, hogy írsz egy szimfóniát?
DT: Mert elmondtam már mindent, amit akartam. Játszottam folkot a Casualties of Coollal, indusztriális thrash metalt a Strapping Young Laddel. Csináltam new age lemezt (Ghost) és indusztriális popot (Addicted). Írtam konceptlemezt egy bábról, aki imádja a kávét (Ziltoid the Omniscient), morajlásokból állítottam össze egy albumot (The Hummer), sőt hangeffektekből is (Devlab). Mit csinálhatnék még? Én nem tudnék a Slayerben vagy az AC/DC-ben játszani, és ugyanazt a lemezt megírni újra és újra. Keresnem kell valami újdonságot, ami inspirál.
MN: Ha már elmondtál mindent, amit akartál, hogyan vagy képes folytatni a Devin Townsend Projectet?
DT: Úgy, hogy én is csak egy vagyok a zenekar tagjai közül. Ezzel kísérleteztünk a legutóbbi lemezünkön, a Transcendence-en, és bevált. Inspirált, hogy együtt kellett dolgoznom a srácokkal. Az együttműködés és a vele járó véleménykülönbségek olyan kreatív feszültséget csiholtak ki belőlünk, ami fenn tudja tartani a DTP-t – legalább pár lemez erejéig.
MN: Korábban fontos volt, hogy mindent egyedül csinálj és te irányíts?
DT: Annyira, hogy ha bárki véleményt mondott a zenémről, akkor azt személyes sértésnek vettem. Óriási jelentőseget tulajdonítottam saját magamnak. De az elmúlt években több minden történt velem – önvizsgálatot tartottam, gyerekeim születtek –, amik megerősítettek mentálisan, úgyhogy ma már nem attól függ az önértékelésem, hogy mit alkotok, hanem hogy ki vagyok. Vannak zenészek, akik idősebb korukban sem engedik ki az irányítást a kezük közül: őket ma már nagyon magányosnak látom. A zenéjük egyre gyengébb kiadása annak, amit mindig is el akartak mondani. Ezt vettem észre magamon is. Nem tudom újra megírni az Ocean Machine-t, nem vagyok már 23 éves, nem azt érzem, nem úgy gondolkodom, mint akkor. A gyakorlatias énem vett rá, hogy félretegyem a kontrollmániámat, együtt dolgozzam másokkal, és így frissítsem fel magam.
MN: Elkerülhetetlen, hogy idővel elapadjon a zenészek kreativitása?
DT: Nem tudom. Számomra az volt. Minél jobban összeszedem magam mentálisan, annál kevésbé érzem szükségét, hogy beszéljek erről másoknak. Amikor húszévesen rájöttem valamire, úgy éreztem, dalt kell írnom róla, és közölnöm a világgal, hogy megoldottam valamelyik egzisztenciális problémámat. Nem az volt a legfontosabb, hogy átültessem a gyakorlatba a tanulságot, hanem az, hogy látványosságot csináljak belőle. Most, ha rájövök valamire, nem izgat annyira, hogy dalban mondjam el. Inkább elmennék a tengerpartra vagy játszanék a gyerekeimmel. Persze mindig is ez volt a cél, de közben fenn kell tartanom a karrieremet. Nem dobhatom be a törülközőt, hogy kösz, elmondtam mindent, szevasztok. Ezért kell olyasmikkel inspirálódnom, mint a szimfóniaírás vagy a közös munka a DTP-s srácokkal.
MN: A boldogság megöli a kreativitást?
DT: Bizonyos értelemben igen. De én nem is annyira boldog, mint inkább megértő akarok lenni. Az a fontos, hogy egészségesen reagáljak a káoszra, ami körülvesz. Különben sem tudom, hogy lehetünk-e boldogok pár percnél tovább. Egy hónapban tizenöt perc boldogság már egész jó arány. De ha erre a tizenöt percre teszed fel az életedet, akkor elég szarul fogod érezni magad.
MN: A metálsajtó afféle őrült zseninek tart téged. Annak is érzed magad?
DT: Fotóztak már tudósnak öltözve, adtam begombázva interjúkat, úgyhogy nem hibáztatok senkit, ha őrültnek tart. De nem vagyok sem őrült, sem zseni. Ha az lennék, már minden problémámat megoldottam volna, és rég a tengerparton lennék. De nem vagyok.
MN: Szerinted van igazság abban, hogy minél őrültebb valaki, annál kreatívabb?
DT: Attól függ, hogyan definiálod az őrületet. Aki szeret cigizni, annak a szemében őrültnek tűnhet, aki be akarja tiltani a dohányzást. Ez nézőpont kérdése. Ha az az őrült, aki nem törődik vele, hogy mit szólnak mások ahhoz, amit csinál, akkor igen: szabadabbak és kreatívabbak az őrült emberek. Én például kávéfüggő bábokról írok, és pöcsszimfóniát komponálok – biztos sokan azt gondolják, hogy ez kész őrület. De nem akkora hülyeség, mert vaginák is lesznek benne, másrészt én úgy vélem, hogy az élet kaotikus, és a káoszban csak annak a művészetnek van értelme, ami az abszurdban gyökerezik. Képesek vagyunk elpusztítani egymást azért, mert eltérő metaforákkal írjuk le a végtelent, hatalomra vágyunk, mert gyíkszerű lények vagyunk, akik csak azért akarnak hatalmat szerezni, hogy többet dughassanak. Az emberi létezésnek ez az abszurditása adta az ötletet, hogy írjak egy történetet, amelyben férfiak hatalmas falloszokkal gyilkolják egymást, és csak a haláluk pillanatában jönnek rá, hogy olyasmiért harcoltak, ami kívül esik a felfogóképességük határán. Ehhez a történethez masszív, goromba, szimfonikus zene illik. Első hallásra hülyeségnek tűnik a brészimfónia, de mi mást írhatnék? Csak az abszurd művészet teremthet olyan feltételeket, amik között szabadon tudok alkotni.
MN: Igaz, hogy tévesen diagnosztizáltak bipoláris zavarral?
DT: Lehetséges. Régen faltam a drogokat. A pszichiáterem megvizsgált, felírt egy raklap gyógyszert, én meg felszedtem vagy húsz kilót. Miután gyerekeim születtek, és lejöttem a szerről, elgondolkodtam, hogy pontos volt-e a diagnózis. Visszamentem a dokihoz, és elmondtam neki, hogy leállok mindennel, droggal, piával, gyógyszerrel, aztán eljövök hozzá hetente egyszer, és ha azután is úgy látja, hogy bárkire veszélyes vagyok, akkor elfogadom a betegségem. De ha nem, akkor megegyezhetünk abban, hogy régen csak rohadtul be voltam drogozva, és ezért követtem el annyi hibát. Ez tíz éve történt. Azóta jól vagyok.
MN: Szerinted serkenti a drog a kreativitást?
DT: Igen. De olyasféle kreativitást serkent, ami nem tartozik a művész valódi természetéhez. Tök jó zenéket inspiráltak a pszichedelikus drogok, és én is sok zenét írtam űrlényekről, végtelenről, miegymásról bedrogozva, de egyszer egy indián pszichiáter arról mesélt nekem, hogy a testnek energiaközpontjai vannak, és szerinte a droggal felrobbantottam. A kábszertől kiélezett tudat olyan információk alapján értelmezi a környezetét és olyan alkotói energiákat hív elő, amiket nem tudsz uralni. Amikor bedrogozva írtam, úgy éreztem, hihetetlenül intenzív, másvilági dolgokat csinálok, pedig csak szimplán kivetkőztem magamból. Nem hiszem, hogy értettem volna, mit csinálok. Lehet vitatkozni azon, hogy rosszabb-e az új zeném annál, amit bedrogozva írtam, de most legalább százszázalékosan én vagyok. Ma már improvizálhatok anélkül, hogy attól félnék, olyasvalamit hozok létre, amit nem is értek.
