Koncert

Szívem

Philippe Jaroussky és az Ensemble Artaserse

Zene

Jól nézünk ki, ha egy kritikai beszámolót még most, több élő és számtalan felvételről megejtett találkozás után is annak a ténynek a nyomatékos említésével kezdjük, hogy Philippe Jaroussky hangja az első pillanatban mindig meglepi a hallgatót!

De ha egyszer ez a helyzet: hiába a barokk operáról vagy épp a társadalmi nemekről való tudásunk, a primer benyomás, úgy lehet, váltig az elcsodálkozó meglepődés marad. Nem férfiatlan és nem is nőies ez a különleges kontratenori hang, hanem sokkal inkább testetlen. Pedig nagyon is van kiterjedése, vannak karcsúságában is kitelt részletei és persze van felülete is, méghozzá mindmáig sértetlen – ám Jaroussky produkcióját hallgatva mégis a test nyűgeitől és egyszersmind a test érzéki örömeitől jobbára távoli hangot bámulunk.

Ez a sajátosság remekül illik a kamaszos kiállású francia énekes repertoárjához, így éppenséggel azokhoz a Händel-áriákhoz is, amelyeket második budapesti koncertjén, múlt vasárnap a Müpában adott elő. Rendre egy-egy szélsőséges érzelmi és indulati alaphelyzetet tesznek élményszerűvé ezek a magándalok, amelyek úgy szakadnak ki Händel operai hőseiből, hogy e bizánci, longobárd, pártus és egyéb nemzetiségű királyi személyek legfeljebb a könnyeik révén közelítenek a mi sokkalta prózaibb-testiesebb valóságunkhoz.

Gyász, reménytelenség, bosszúvágy, szerelem, fölindulás – csupa nagyon is ismerős, de tökéletes megformáltságában mégiscsak így, Jaroussky és Händel által át-, meg- és kiélhető érzés sorjázik elénk a koncerten. Egy sorvégen élvezettel kicifrázott „mio cor” (szívem), amelyben ott sűrűsödik az önmagát dédelgető vágy teljessége, a feleséget gyászoló Ombra cara (a Radamistóból) póztalan csendessége vagy az ambíció koloratúrás kitörése a Giustino felhangzó áriájában: a tökéletes pillanatok szinte szakadatlan egymásutánja. És persze megint egy megszégyenítően naiv és sokadszori rácsodálkozás: uramisten, mekkora egy zseni Händel! A nagyparókás zugevő, akit a legtöbbször mindmáig csupáncsak azért szoktunk Bach mellett említeni, mert nyíltan vonzódunk a páros szoboralakokhoz, ahol a két óriás egyike azért kicsit mindig a másik árnyékában áll. Nem, ez itt egy szuverén óriás, egy praktikus mindentudó, aki áriában és concerto grosso tételben egyaránt a csoda robotosa.

Philippe Jaroussky nagy formában volt ezen az estén, még ha a két ráadásáriában már fel is sejlett valamicske az énekes tökéletesen indokolt kimerültségéből. A stílusérzéke tán még a hangjánál is épebb és sértetlenebb, mindig csak az adott áriát játssza el a hangjával és pár takarékos gesztusával – és sohasem önmagát. Az ünneplés közepette egy kis tétova esetlenség és civil báj látszik meg rajta, de ezt sem túlozza, s inkább saját együttesére, az Ensemble Artasersére irányítja tapsainkat. Ők is kiérdemlik a rokonszenvünket, habár néhány vonóskari szétszólás és elcsúszás azért kihallatszott a játékukból. De ennyi azért szinte kellett is ahhoz, hogy valószerűbbé váljon ez a kivételes koncert.

Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, február 19.

Figyelmébe ajánljuk

Se csoda, se ítéletnap nem várható az Otthon Starttól

Sok a nyitott kérdés a 3 százalékos lakáshitelek lehetséges hatásairól: az első lakásra sorban állók közül sokan inkább csalódhatnak majd, és az évi több tízezer új lakás sem tűnik megalapozott várakozásnak – viszont a program a költségvetésnek is talán csak szélsőséges esetben okoz fenntarthatatlan terhet.

„Elérve a tehéncsorda által hagyott sárnyomokat balra fordulunk” – ilyen egy hétvégi túra Székelyudvarhely környékén

Két napot teljesítettünk a Via Transilvanica székelyföldi szakaszából, Farkaslakáról Székelyudvarhelyre, onnan pedig Homoródszentmártonig gyalogoltunk. Felmásztunk Jézus fejébe, pásztorkutyákkal barátkoztunk, és még egy szüreti felvonulásba is belecsöppentünk. A közel 50 kilométeres út során más túrázókkal alig, medvékkel viszont szerencsére egyáltalán nem találkoztunk.

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.