De ha egyszer ez a helyzet: hiába a barokk operáról vagy épp a társadalmi nemekről való tudásunk, a primer benyomás, úgy lehet, váltig az elcsodálkozó meglepődés marad. Nem férfiatlan és nem is nőies ez a különleges kontratenori hang, hanem sokkal inkább testetlen. Pedig nagyon is van kiterjedése, vannak karcsúságában is kitelt részletei és persze van felülete is, méghozzá mindmáig sértetlen – ám Jaroussky produkcióját hallgatva mégis a test nyűgeitől és egyszersmind a test érzéki örömeitől jobbára távoli hangot bámulunk.
Ez a sajátosság remekül illik a kamaszos kiállású francia énekes repertoárjához, így éppenséggel azokhoz a Händel-áriákhoz is, amelyeket második budapesti koncertjén, múlt vasárnap a Müpában adott elő. Rendre egy-egy szélsőséges érzelmi és indulati alaphelyzetet tesznek élményszerűvé ezek a magándalok, amelyek úgy szakadnak ki Händel operai hőseiből, hogy e bizánci, longobárd, pártus és egyéb nemzetiségű királyi személyek legfeljebb a könnyeik révén közelítenek a mi sokkalta prózaibb-testiesebb valóságunkhoz.
Gyász, reménytelenség, bosszúvágy, szerelem, fölindulás – csupa nagyon is ismerős, de tökéletes megformáltságában mégiscsak így, Jaroussky és Händel által át-, meg- és kiélhető érzés sorjázik elénk a koncerten. Egy sorvégen élvezettel kicifrázott „mio cor” (szívem), amelyben ott sűrűsödik az önmagát dédelgető vágy teljessége, a feleséget gyászoló Ombra cara (a Radamistóból) póztalan csendessége vagy az ambíció koloratúrás kitörése a Giustino felhangzó áriájában: a tökéletes pillanatok szinte szakadatlan egymásutánja. És persze megint egy megszégyenítően naiv és sokadszori rácsodálkozás: uramisten, mekkora egy zseni Händel! A nagyparókás zugevő, akit a legtöbbször mindmáig csupáncsak azért szoktunk Bach mellett említeni, mert nyíltan vonzódunk a páros szoboralakokhoz, ahol a két óriás egyike azért kicsit mindig a másik árnyékában áll. Nem, ez itt egy szuverén óriás, egy praktikus mindentudó, aki áriában és concerto grosso tételben egyaránt a csoda robotosa.
Philippe Jaroussky nagy formában volt ezen az estén, még ha a két ráadásáriában már fel is sejlett valamicske az énekes tökéletesen indokolt kimerültségéből. A stílusérzéke tán még a hangjánál is épebb és sértetlenebb, mindig csak az adott áriát játssza el a hangjával és pár takarékos gesztusával – és sohasem önmagát. Az ünneplés közepette egy kis tétova esetlenség és civil báj látszik meg rajta, de ezt sem túlozza, s inkább saját együttesére, az Ensemble Artasersére irányítja tapsainkat. Ők is kiérdemlik a rokonszenvünket, habár néhány vonóskari szétszólás és elcsúszás azért kihallatszott a játékukból. De ennyi azért szinte kellett is ahhoz, hogy valószerűbbé váljon ez a kivételes koncert.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, február 19.
