Magyar Narancs: Örülök, hogy már nem kell arról beszélnünk, mi is valójában a kontratenor, mert a hangfaj mára ismertté, elfogadottá, mi több, nagyon keresetté vált. Az utolsó 20-30 évben hihetetlenül megszaporodtak a kontratenorok. Vajon miért?
Philippe Jaroussky: Azt hiszem, ez egy speciális csillagállásnak köszönhető. Először is újra felfedeztük a barokk repertoárt, sok addig nemigen hallott Händel-operát játszanak, de előkerült Porpora, Vinci, Cavalli és sokan mások is. Azon kívül volt két kontratenor énekes, aki sarkalatos szerepet játszott abban, hogy ez a hang ne csak az egyházi zenében, hanem a nagy operaszínpadokon is megjelenjen: a német Jochen Kowalsky és az amerikai David Daniels. Egyre több olyan tanár is van, aki ezeket az énekeseket jól irányítja. A közönség is igényesebb lett – nemcsak szép és magas hangokat vár, hanem több nyelven is kell tudni énekelni, tudni kell játszani, nehéz fizikai feladatokat teljesíteni, állandóan szükség van apróbb-nagyobb kiigazításokra. Én korábban például megpróbáltam nagyon expresszív lenni – de mit jelent ez? Hogy agyonartikuláljam a szöveget? Vagy éppen ellenkezőleg, igyekezzek minél egyszerűbb lenni? Rájöttem, hogy nekem ez utóbbi a jobb; nem szabad a testem ellen harcolni. Őszintének kell maradni, és ez az operában nem egyszerű, mert ott mindig bizonyos értelemben extrém helyzetekben vagyunk. Nincs mikrofonunk, és azt akarjuk, hogy a hangunkat mindenütt hallják – de muszáj őszintének maradni. A pályám elején mindenáron zengetni akartam a hangomat, kifelé, ahelyett, hogy abból táplálkoznék, ami belül van.
MN: Amióta először hallottam önt a Mezzón, sokkal erősebb lett a hangja, és hallhatóan azt csinál vele, amit akar.
PJ: Igen, most jobban szárnyal, jobban visz – de ez nagyon hosszú, tudatos, türelmes munka eredménye. A kezdetekkor nagyon gyorsan jött a siker és hirtelen ott találtam magam a legnagyobb, leghíresebb koncerttermekben. Vannak énekesek, akik nagy hanggal születnek, nekik azt kell megtanulni, hogyan fékezzék a hangjukat; én szép, de nem nagy hanggal születtem. Most már tudom, min kell dolgoznom, de ez folyamatos harc, soha semmi nem garantált.
MN: Nyolc évvel ezelőtt nem jellegzetes barokk műsorral, hanem az Opium című lemezzel, francia műdalokkal mutatkozott be Budapesten. Még a ráadásokat is ebből a repertoárból énekelte. (Ekkor készült interjúnkat lásd: „Gyakorlatilag csak sztereotípiák”, Magyar Narancs, 2009. február 5.)
PJ: Igen, emlékszem, és most ezért is jöttem egy olyan programmal, ami teljességgel a barokk kulcsszerzőjének van szentelve.
MN: De azért jó, hogy a műsor nem ugyanazokból az ismert áriákból áll.
PJ: Igen, szándékosan a kevésbé játszott operákból válogattam – Siroe, Imeneo, Flavio stb. – recitativókat és áriákat, amelyek között concerto grosso tételek képezik a drámai diskurzust, a hangulati átmenetet, és úgy, hogy ne kelljen közben tapsolni. Ez talán a húszéves koncerttapasztalatból is származik. Kevésbé virtuóz, inkább emberléptékű programot állítottam össze. És néhány darabbal azt csináltam, amit Händel is, amikor más-más énekessel dolgozott: a hangomhoz transzponáltam őket, hogy minél inkább azt adhassam, amit én tudok.
MN: Az Opium óta Verlaine-megzenésítésekből is készített lemezt, Green címmel, az abszint színére utalva. Tervez további nem barokk projekteket is?
PJ: Igen, például szeretnék egy Schubert–Mozart-lemezt is csinálni. Schubertnél nincs virtuozitás. Meg kell találni a megfelelő hangot és hozzáállást – ez az alázat iskolája, egészen más világ, mint az opera. Itt más színeket és mélységeket kell találni. Egyszer elvittem egy nem zenész barátomat az operába, a Traviatára. Szép előadás volt, de az Alfrédot éneklő tenor végig úgy énekelte a szerepet, mint az „O sole mió”-t. Úgyhogy amikor arról énekelt, hogy Violetta mindjárt meghal, a barátom elnevette magát, mert érezte, hogy az énekesnek semmi köze az adott helyzethez. Ez az éneklés lényege; Cecilia Bartoli mindig azt fejezi ki, amit énekel, az érzelem, a mondanivaló vezeti a technikáját.
MN: Milyen Schubert-dalokat énekelne?
PJ: Valószínűleg nem egy ciklust, hanem olyanokat, amik leginkább illenek a hangomhoz. Érdekes, hogy az ember fiatalon mindig valaki más akar lenni; én például drámai szerepekre vágytam. Pedig hozzám nem a drámaiság áll közel, inkább az anyagtalan, könnyű, szubtilis szerepek. Sosem énekelném Ariodantét vagy Orlandót, nekem inkább az álmodozóbb figurák illenek. Nemrég újra énekeltem az Alcina Ruggieróját, Cecilia Bartolival; ez például nekem való szerep.
MN: Utasított már el szerepet ilyen meggondolásból?
PJ: Hogyne – sokszor kínálták föl Händel Julius Caesarjának címszerepét, de nem vállaltam.
MN: Feltűnő azonban, hogy francia barokk repertoárt nem énekel.
PJ: Rameau-ban, Lullyben alig van feladat kontratenor számára. De egyházi zenét szívesen énekelnék, például Couperin Leçons de ténèbres-jét vagy Charpentier-t.
MN: Ezzel szemben közelebb jött a német repertoárhoz, nemrégiben jött ki Bach–Telemann-lemeze. Hogyan közelíti meg ezt a zenét, amit komolyabbnak, mélyebbnek, protestánsnak érzünk?
PJ: Ez igaz, de Bach és Telemann nagyon különböző. Saját korában Telemann volt a híresebb, de a történelem Bachnak „adott igazat”. Telemannban több a báj, a zenéje állandó mozgásban van, nagyon vokális az írásmódja és sokszor több helyet hagy az énekesnek. Bach írásmódjában nincs kompromisszum; nekem időbe telt, míg eljutottam hozzá. Folyton az volt az érzésem, hogy nem vagyok elég jó ehhez a tökéletes zenéhez.
MN: Hogyan közelít Bachhoz, az abszolút óriáshoz?
PJ: Nem olyan bonyolult a viszonyom hozzá, hiszen hegedűs is vagyok, zongorázom is, tehát rengeteget játszottam. Az éneklés nehezebb – hogyan lehet ehhez a tökéletességhez a saját tökéletlenségünkkel közelíteni? A tipikus barokk műsor, mint a budapesti is, egyfajta tűzijáték; Bach inkább spirituális élmény. Nála egyszerűen más az idő. Amikor az ember az „Ich habe genug”-ot énekli, más történik, mint egy operaária alatt. Egyébként ezeknek a koncerteknek volt kockázata, hiszen ugyanazokban a koncerttermekben előzőleg Vivaldit, Händelt énekeltem, s ez a műsor sokkal józanabb, mértékletesebb. A közönség eleinte meg is volt lepve.
MN: Szeretne több Bachot énekelni?
PJ: Igen! Talán így is üzenhetem, hívjanak többször Bachra… Azóta sokszor énekeltem a lemez anyagát, és a felvételhez képest javult is a kiejtésem. Sosem énekelek olyan nyelven, amit nem tudok – nemcsak a szöveg jelentését kell ismerjem, hanem a nyelv struktúráját, szellemét is. Énekelek franciául, angolul, spanyolul, olaszul, németül; mulatságos módon a német kiejtésemet a franciák sokkal többet bírálták, mint a németek.
MN: Melyik nyelven a legkönnyebb énekelni? Olaszul?
PJ: Az ember azt hinné, de nem – nagyon sok finomság kell hozzá, hogy az igazán olaszosan hangozzék. Azt mondják, az orosz az a nyelv, ami a legkellemesebb a test számára. De amit nekem a legszörnyűbb énekelni, az az angol, mert nincsenek igazán szabályok. A kedvenc példám a „pleasure”, amit úgy kell kiejteni, hogy „plézsà” – szörnyű. Egyszer egy egész Purcell-műsort énekeltem Angliában, és a végén azt mondtam a szervezőnek, „Oh my God, it is so difficult to sing in English” – istenem, milyen nehéz angolul énekelni, mire ő, sokértelmű angol humorral: „Maybe you shouldn’t…” – talán nem is kéne próbálkoznom vele… A tűzkeresztségen tavaly estem át, amikor Händel angol nyelven írt késői oratóriumában, a Theodorában Dydimust énekeltem. A legelső szó, amit énekelnem kellett, ez volt: „Vouchsafe”… Ezer évig próbáltuk, csiszoltuk, javítottuk. William Christie, a karmester, rengeteget dolgozik a szövegen, bármilyen nyelven is legyen az, és ilyenkor egy egész világ nyílik meg az ember előtt. Nagyon kemény volt velem, de a végén azt mondta: Látod, sikerült! Christie sokat követel, de egyben nagyon támogató is az énekeseivel. Nem próbál másképp énekeltetni, mint amilyen az énekes. Szereti az énekeseket, és minden módon segíti őket. Eleve csak akkor szerződtet valakit, ha szereti, amit csinál.
MN: Ön nem túl korán, 18 évesen kezdett énekelni. Azelőtt hegedűt tanult. Mit tudott „áthozni” a hegedűből az éneklésbe?
PJ: Az ember, ha hegedűs, lélekben mindig az marad. Szerintem ezért is lettem kontratenor… Nekem kétféle énekes van, az egyik, aki hangszeres is volt, a másik, aki nem. Az egyik nem jobb, mint a másik, csak azt akarom mondani, hogy akinek hangszeres múltja van, az megtanult egyfajta szigort, érti a muzsikusok munkáját. Amikor a zenekarommal dolgozom, ezt érzik is, „te is zenész vagy, mint mi”, mondják.
MN: Miért alapította az Artaserse együttest, akikkel Budapestre is jött?
PJ: A pályám elején nehéz volt szerződéseket kapnom, különösen operában, mert a hangom nem volt se túl magas, se túl mély, nemigen találtak erre szerepet. Úgyhogy megalapítottam az Artaserse együttest, hogy magam találhassam ki a programjaimat, és zenekart is tudjak vinni hozzá. Nem kellett karmesterekre, együttesekre várnom. Én nem vezényelek, csak a próbákat irányítom. Most már nagyon sokféle karmesterrel dolgoztam, és tapasztalatom szerint a karmester olykor inkább akadályozza a zenészek és az énekes közötti munkát.
MN: És honnan az együttes neve?
PJ: Ez Metastasio szövegkönyvének címe, amit több mint nyolcvanféleképpen zenésítettek meg! Az első éppen Vinci műve volt, amit tíz évvel a megalakulásunk után vettem föl. Később szerettem volna más nevet adni a zenekarnak, de már késő volt.
MN: 2013-ban nyolc hónapra szabadságra ment. Mit csinált az alatt?
PJ: Sokat utaztam, Dél-Amerikában, Ausztráliában, Patagóniában, Délkelet-Ázsiában. Amikor az ember dolgozik, mindig ugyanaz történik: repülő, taxi, szálloda, interjúk – amikor csak ön kérdez rólam, én nem kérdezhetek önről, és ez így nem egyenrangú kapcsolat –, aztán koncert, taxi, repülő. Most végre egyszerűen Philippe-ként utazhattam. Hadd legyenek velem is néha undokak, kellemetlenek, érjen engem is ugyanaz, mint mást. Négy hónapig egyáltalán nem énekeltem, és furcsa módon eleinte rossz lelkiismeretem volt ezért. Egy idő után azonban úgy éreztem, akár végleg abba is hagyhatnám az éneklést. Az ember azt hiszi, amit csinál, az elengedhetetlen – de nem így van.
MN: Egyszer kimondott egy bűvös számot, a 45-öt, mint az énekesi karrierje lehetséges befejezését. Gondol erre, bármennyire is időszerűtlen?
PJ: Ez bonyolult, és sok mindentől függ. Nem tudom, nem igazán gondolok arra, mit csinálok ötvenéves koromban, de az, hogy énekes vagyok, inkább csak egy korszak a muzsikusi pályámon. Talán vezényelni fogok, talán tanítok… Zene nélkül nem élhetek, de éneklés nélkül el tudom képzelni.
