Negyven évvel ezelőtt minden bizonnyal szenzációt keltettek volna a mostani beharangozóval, a Triplicate-et ugyanis Dylan első tripla albumaként hirdetik, csakhogy az ilyesmi szó szerint lejárt lemez, ezzel a szöveggel kizárólag azokat a 60 pluszos rajongókat lehet lázba hozni, akik maguk választotta vinilremeteségükben prüszkölnek az új világra. De aztán a Triplicate megjelenésének másnapján mégis az összes újság címlapon hozta Dylant, persze csak őt: nemhogy az első triplalbumságot, még azt sem említette senki, hogy lenne itt valami újdonság is. A médiacirkuszt az a véletlen egybeesés okozta, hogy a májsztró április 1-jén éppen Stockholmban koncertezett, és ha már így jött ki a lépés, beugrott a Svéd Királyi Akadémiára, hogy végre átvegye a Nobel-díját.
A két esemény között látszólag nincsen összefüggés, ám a Triplicate 30 dalát meghallgatva egészen más megvilágításba kerül Dylan Nobel-díja, pontosabban az a műbalhé, amit a kitüntetett rendezett, hogy sokáig még annyit sem bírt kinyögni, hogy „köszi”, amikor pedig végre mondott valamit, az olyannak tűnt, mint valami paródia. Nem csoda, hogy Dylan gesztusait többnyire abban az életművet átszövő, sokszor szórakoztató, sokszor vérlázító viselkedésformában tudták csak értelmezni, amelynek lényege a folyamatos tagadás, a folyamatos hiszti. Ez a mesterkélt kiismerhetetlenség 2016-ra már annyira kiforrta magát, s vált Dylan védjegyévé, hogy valójában azzal okozott volna meglepetést, ha pontosan úgy viselkedik, ahogy azt egy rendes Nobel-díjastól elvárják.
| ||
De a Triplicate meghallgatása után kissé bonyolultabbnak tűnik a dolog. 30 olyan dal, egészen pontosan feldolgozás szerepel a külön címekkel (’Til the Sun Goes Down, Devil Dolls, Comin’ Home Late) is jelzett három lemezen, amelyek közül a legtöbb a világháború előtt, de az újabbak is maximum 1965-ben voltak slágerek, és pont azok a dörzsölt szórakoztatóiparosok vitték sikerre őket, akikre a hatvanas években borította rá az asztalt az ún. ellenkultúra – egyebek mellett Dylan dalaival. Azokkal a dalaival, amelyeknek voltaképpen a Nobel-díját köszönheti. Akkoriban nagyobb őrültséget nem is lehetett volna mondani, mint azt, hogy a Blowin’ In The Wind, a The Times They Are A Changin’, az A Hard Rain’s A-Gonna Fall trubadúrja vénségére Frank Sinatrát, Ray Coniffot meg Nat King Cole-t próbálja utánozni, és olyan számokat énekel föl a stúdióban, mint a Sentimental Journey, a P. S. I Love You, az As Time Goes By vagy a The September of My Years. Márpedig így állunk, és nincsenek semmiféle idézőjelek, nincsen semmi, ami komolytalannak mutatná ezt a vállalást. A zenekar úgy játszik, mintha 1947-et írnánk, Dylan hangját pedig mintha Sinatra és Louis Armstrong hangjából gyúrták volna össze: mindent belead, hogy elhitesse velünk, szépen is tud énekelni. Még vegasi mércével is.
De mindez csak azoknak okozhat meglepetést, akik az utóbbi években (évtizedekben) nem kísérik figyelemmel a művész dolgait. A Triplicate-et megelőző két album, a Shadows In The Night (2015) és a Fallen Angels ugyanerre a rugóra járt, kezdetben azt is hihették sokan, hogy valami vicc, de ez a mostani nagyon is komolyan vett lemez után egyre inkább úgy tűnik, hogy a 76 éves dalnok így akarja befejezni. Mert semmi másra nem vágyik, mint hogy tisztességben megöregedjen, és ne várják el tőle, hogy a Like a Rolling Stone-t énekelje vagy a Forever Youngot. Ám érzi ő, hogy ehhez muszáj lenne végre kibújnia Bob Dylan bőréből, abból a búvárruhából, amibe lassan 60 éve gyömöszölte bele magát. Vajon sikerülhet?
Nos, lehetséges, bár valószínűleg épp ezt a nagyon is komoly szándékot zavarták meg a Nobel-díjjal. Dylan joggal gondolhatta, hogy olyasvalaki nevében illene meghatódnia, kellene köszönetet mondania, akit ugyan ő teremtett, de évek óta igyekszik eltenni láb alól. Úgy tűnik, a Svéd Királyi Akadémia akkor tette volna a legjobbat Bob Dylannel, ha nem irodalmi Nobel-díjat ad neki, hanem egy szerződést, hogy énekeljen már el pár dalt az új lemezéről a díjkiosztót követő banketten, egy elegáns étteremben.
Columbia, 2017
