A skót zenekar 1985-ös bemutatkozó albuma, a Psychocandy a noise-rock vitathatatlan klasszikusa, és még annál is jobban sikerült a két évvel későbbi Darklands, mivel ott kicsit kevesebb volt a feedback, és több a torzításból kibontakozó dallam.
A többi lemezük (Automatic, 1989; Honey’s Dead, 1992; Stoned & Dethroned, 1994) sem volt rossz, ám közben a zenekart szép lassan hazavágta a belviszály. Elmondásuk szerint a két Reid az 1998-as Munki felvételeire már csak golyóálló mellényben mert bemenni a stúdióba. Az album megjelenése után egyből fel is oszlottak, és legközelebb csak 2007-ben álltak színpadra. De az új lemez ideje csak most érkezett el. Állítólag a fivérek viszonya csak most jutott el arra a szintre, hogy újra közösen dolgozzanak a stúdióban, de a biztonság kedvéért felkérték a Killing Joke basszusgitáros-producerét, Youth-t, hogy amolyan békefenntartóként felügyelje a visszatérő album munkálatait.
Aki azt hitte, hogy 19 év után egy megújult The Jesus And Mary Chaint kap, nagyot téved. Csakhogy ez egyáltalán nem kínos, épp ellenkezőleg! E dalokat hallgatva válik csak egyértelművé, hogy később miért is merített olyan sok zenekar Reidéktől a Black Rebel Motorcycle Clubtól a Glasvegasig, az A Place To Bury Strangersig és tovább. A Damage And Joy dalai tele vannak a zenekart naggyá tévő védjegyekkel: egy kicsit kevesebb a torzítás, de a dallamok továbbra is nagyszerűek, ami pedig a szövegeket illeti, tobzódnak az önreflexióban. A War On Peace-ben azt énekli Jim, hogy „egykoron ragyogtam, de már vén vagyok”, de az öregedés a Song For A Secretben is előjön, a Facing Up To The Factsben pedig konkrétan elhangzik, hogy „utálom a tesóm, és ő is utál engem, ennek így kell lennie.”
A Damage And Joy egyedüli újdonságát a nők jelentik, akik énekükkel nagyszerűen egészítik ki a megszokott hangzást. Felbukkan a harmadik testvér, a Sister Vanillaként ismert Linda Reid, aztán William barátnője, Bernadette Denning, a szintén skót Isobel Campbell, no meg Sky Ferreira, akit a Primal Scream-frontember (korábban JAMC-dobos) Bobby Gillespie ajánlott Reidéknek. Ráadásul Ferreira épp Budapesten forgatott, amikor Jim Reid iderepült, és a Black And Blues vokálját itt rögzítették nálunk. Mindezt csak azért érdemes megjegyezni, mert valahol jó érzés, hogy az év eddigi legnagyszerűbb visszatérő lemezének magyar vonatkozása is van.
ADA/Warner, 2017
