Lemez

Jutalomutazás a 20. századba

The Jesus and Mary Chain: Damage And Joy

Zene

A poptörténetnek vannak kimondottan balhés testvérpárosai, elég a Davies fivérekre (The Kinks) vagy Liam és Noel Galla­gherre gondolni, de a The Jesus and Mary Chain vezérei, Jim és William Reid ott liheg a nyakukban.

A skót zenekar 1985-ös bemutatkozó albuma, a Psychocandy a noise-rock vitathatatlan klasszikusa, és még annál is jobban sikerült a két évvel későbbi Darklands, mivel ott kicsit kevesebb volt a feedback, és több a torzításból kibontakozó dallam.

A többi lemezük (Automatic, 1989; Honey’s Dead, 1992; Stoned & Dethroned, 1994) sem volt rossz, ám közben a zenekart szép lassan hazavágta a belviszály. Elmondásuk szerint a két Reid az 1998-as Munki felvételeire már csak golyóálló mellényben mert bemenni a stúdióba. Az album megjelenése után egyből fel is oszlottak, és legközelebb csak 2007-ben álltak színpadra. De az új lemez ideje csak most érkezett el. Állítólag a fivérek viszonya csak most jutott el arra a szintre, hogy újra közösen dolgozzanak a stúdióban, de a biztonság kedvéért felkérték a Killing Joke basszusgitáros-producerét, Youth-t, hogy amolyan békefenntartóként felügyelje a visszatérő album munkálatait.

Aki azt hitte, hogy 19 év után egy megújult The Jesus And Mary Chaint kap, nagyot téved. Csakhogy ez egyáltalán nem kínos, épp ellenkezőleg! E dalokat hallgatva válik csak egyértelművé, hogy később miért is merített olyan sok zenekar Reidéktől a Black Rebel Motor­cycle Clubtól a Glasvegasig, az A Place To Bury Strangersig és tovább. A Damage And Joy dalai tele vannak a zenekart naggyá tévő védjegyekkel: egy kicsit kevesebb a torzítás, de a dallamok továbbra is nagyszerűek, ami pedig a szövegeket illeti, tobzódnak az önreflexióban. A War On Peace-ben azt énekli Jim, hogy „egykoron ragyogtam, de már vén vagyok”, de az öregedés a Song For A Secretben is előjön, a Facing Up To The Factsben pedig konkrétan elhangzik, hogy „utálom a tesóm, és ő is utál engem, ennek így kell lennie.”

A Damage And Joy egyedüli újdonságát a nők jelentik, akik énekükkel nagyszerűen egészítik ki a megszokott hangzást. Felbukkan a harmadik testvér, a Sister Vanillaként ismert Linda Reid, aztán William barátnője, Berna­dette Denning, a szintén skót Isobel Campbell, no meg Sky Ferreira, akit a Primal ­Scream-frontember (korábban JAMC-dobos) Bobby Gillespie ajánlott Reidéknek. Ráadásul Ferreira épp Budapesten forgatott, amikor Jim Reid iderepült, és a Black And Blues vokálját itt rögzítették nálunk. Mindezt csak azért érdemes megjegyezni, mert valahol jó érzés, hogy az év eddigi legnagyszerűbb visszatérő lemezének magyar vonatkozása is van.

ADA/Warner, 2017

Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.