Halestorm: Vicious

Amióta kokain- és flitterhegyekbe, na meg a grunge lehangolt gitárjaiból áradó, kollektív 90-es évekbeli depresszióba fulladt a rock and roll utolsó hedonista vállalkozása, az arénarock – nevéhez meglehetősen hűtlenül – visszaszorult az underground klubok játszóterére. Hiába próbálkoztak újjáélesztésével a skandinávok (Crashdiet, Hardcore Superstar), vagy dicséretes paródiába fordításával az amerikaiak (Steel Panther), a fősodorba jobbára csak az a Hale­storm tudta visszacsatlakoztatni a hajmetált, amelyik legalább annyit újított rajta a girl powert éltető, vagány szövegeivel és a 21. századi Joan Jettként fellépő, orkánhangú énekesnőjével, Lzzy Hale-lel, mint amennyit a VH1-on pörgetett, csordavokálos Def Leppard-slágerektől kölcsönzött. A Halestorm így, a negyedik lemezére kifordult már a műfajban elkerülhetetlen zsákutcákból (előző, Into the Wild Life című lemezüket a rádiós kívánalmakhoz puhították), és immár sokkal jobb arányérzékkel játssza az orbitális rockhimnuszokkal most is faltól falig pakolt zenéjét. A Vicious a Halestorm legügyesebben összeválogatott slágergyűjteménye, amelyben minimálisra szorítják a szirupos balladákat, új hatásokkal frissítik a formailag konzervatív rockjukat (indusztriális, Nine Inch Nales-es hangulat a cím­adóban, indie rockos riffelés a White Dressben), a fékezhetetlen női szexualitást éltető és a hard rock macsóságának görbe tükröt tartó szövegeket pedig a legpimaszabb, szadomazo-játékos határig tolják ki. Nem csodálkoznánk, ha ezzel a koronggal megszereznék a tehetségükhöz mért globális népszerűséget, és tényleg berúgnák vele a stadionok ajtaját. Kiérdemelték.