És akkor most jöhetne, hogy 2013. október 27-én, hetvenegy éves korában elhunyt..., de ezt nyilván mindenki hallotta már. Igaz, Lou is többször nekifutott... Először tizenhét éves korában, a Long Island-i pszichiátrián, ahol a szülei nyomására elektrosokk-terápiával próbálták "kikezelni" depressziós és homoszexuális hajlamaiból. "Örökre kikészítettek" - írta az egyik versében később, és ez aligha költői túlzás. Más kérdés, hogy könnyen lehet: akkor és így "belehalva" született meg az "igazi": az állandó rémálmoktól és paranoiától gyötrődő, elárult és kitaszított, "nyomorúságos" Lou Reed.
Ezt a nyomorúságost Victor Bockris Transformer című könyvéből csentem ide a The Blue Masken gitározó Robert Quine-t idézve. "A megtestesült nyomorúság" - mondta róla -, akinek attól olyan különleges a zenéje, hogy "boldoggá teszi a szenvedést". Quine azok közé tartozott, akikkel Reed kegyetlenül elbánt: miután égbe menesztették a kritikák, gyorsan kirúgta a zenekarból. Nem bírta elviselni, ha valaki jobban játszott nála; időnként visszalopózott éjszaka a stúdióba, és aki nagyon csillogott, annak lekeverte a sávját.
Szegény Reed.
Halottakról jót, vagy semmit.
De nem értenek félre, gondolom.
A The Blue Mask első számának My House a címe, és Delmore Schwartz emlékének ajánlotta. "' volt az első nagy ember, akit megismertem" - írta a Syracuse Egyetem írói tagozatának tanáráról, akitől az írói ambícióktól fűtött Reed nemcsak megerősítést, de szárnyakat is kapott. Pedig Delmore rühellte a homoszexuálisokat és a rock 'n' rollt, így nem is merte neki megmutatni a legjobb dolgait. De azért odavolt érte, hiszen végre találkozott valakivel, aki épp olyan kibírhatatlanul dekadens volt, mint ő. Az alkoholon és nyugtatókon élő Delmore a különféle perverziók igézetéről vallott kocsmákban tartott kurzusain, személyes példát szolgáltatva a létezés és az alkotás kapcsolatairól, míg hatvanhatban holtan nem találták egy szállodában, ahová az őrjítő féltékenység elől menekült.
A Charles Olson, Hubert Selby, William Burroughs, James Baldwin rokonságába tartozó Delmore egyik leghíresebb novellája, a Már álmunkban szólítanak (Tandori Dezső fordításában magyarul is olvasható az Autóbusz és iguána című antológiában) döbbentette rá Reedet, hogy nem muszáj regényt írnia: "egyszerű szavakkal, kis terjedelemben is rémületes hatást lehet kelteni". "A maga három akkordjával" - vagyis a rock 'n' roll nyelvén.
Ez volt az az időszak, amikor a Heroin, az I'm Waiting For My Man és a The Black Angel's Death Song - vagyis az 1965-ben megalakuló Velvet Underground első lemezének több alapvetése is - megfogant.
Amilyen meghatározó szerepe volt Delmore-nak Reed pályafutásában, épp olyan döntőnek bizonyult az is, hogy az első alkalommal "elárulja". Delmore hiába óvta attól, hogy aprópénzre váltsa a tehetségét, hatvannégy őszén elszegődött a Pickwick lemezkiadóhoz, hogy annak egyik házi szerzőjeként olcsó popdalokat gyártson. Többek szerint az ott töltött másfél év volt Reed pályafutásának a legelvetemültebb része, de korántsem hasztalan: egyrészt kitanulta a stúdiózást, másrészt a Pickwicknél ismerte meg John Cale-t, akivel Primitives néven zenekart alapítottak. Abból lett aztán a Velvet Underground.
Az új nevet a dobos Angus Maclise találta az egyik metrómegállóban, de akkor még csak egy szadomazochista ponyvaregénynek volt a címe. A szadomazónak a későbbiekben is nagy hasznát látták, de Maclise addigra elhagyta a zenekart: tűrhetetlennek tartotta, hogy gázsit kapjanak a koncertjeikért. Amúgy nem kötöttek kompromisszumot: az első szerződésüket például azért bontotta fel az East Village-i Café Bizarre, mert a tulajdonos felszólítása dacára is műsoron tartották a Black Angels's Death Songot.
De szerencsére éppen felfigyelt rájuk Andy Warhol, aki túllépve szitanyomatos korszakán egy multimediális vállalkozásba fogott. 1966 tavaszán bemutatott, Exploding Plastic Inevitable című show-jának zenei részét a Velvetre építette, hozzá a maga filmjeivel, hang- és fényeffektusokkal, korbácstánccal és más felkavaró ínyencségekkel. Warhol hasonlóan fontos befolyással volt Reed pályafutására, mint Delmore - azzal, ahogy a New York-i szexuális és kábítószeres "alvilágot" a művészete "magaslatára" emelte.
Az 1965-től 1970-ig működő Velvet Underground úgy vált a rocktörténelem egyik legnagyobb hatású zenekarává, hogy alig vették a lemezeit, és miután a rádió is elutasította, "bosszúból" három évig nem lépett fel New Yorkban. Kezdetben inkább John Cale-nek volt nagyobb szerepe a Velvet-hang megteremtésében: a zenei avantgárd, a minimalizmus, a hátborzongató zajok és a rock 'n' roll kombinálásával. Könnyen lehet, hogy ezt soha nem bocsátotta meg neki Reed - de hát amúgy is nettó pokol volt a hangulat; Reed basáskodása miatt előbb Nico és Warhol, aztán Cale is elmenekült. Persze őket sem kellett félteni, Nico például úgy gondolta, hogy az összes dalt neki kéne énekelnie.
De ettől még a The Velvet Underground & Nico és a White Light/White Heat című albumokat meg kellett hallgatnom azon az egy évvel ezelőtti napon - amikor a The Blue Mask hagyta a legmélyebb nyomot -, mert igazán csak az számított, hogy ők kiállták a hozzám kötődés idejét...
Lou Reed szólóalbumai közül még a Transformer, a Berlin, a New York és a Magic And Loss volt versenyben. Egy-két nappal előbb vagy később bármelyikük nyerhetett volna, talán csak hangulat dolga. Emlékszem, tíz évvel ezelőtt Reed is meghallgatta a kedvenc Lou Reed-lemezeit, számvetve vagy összegezve, és azzal a számmal nyitva, amely a Poe-féle Hollóhoz készült, és azt a címet kapta, hogy Ki vagyok én?
Már megint egy ilyen kérdés...
Az a 2003-as Reed-számvetés különben NYC Man címmel látott napvilágot, és harmincegy számot foglalt magába, elvégre az ő mitológiájának New York City az esszenciája: Schwartzcal és Warhollal, a narkósokkal és a transzvesztitákkal, az önpusztítással és a paranoiával, meg persze a belőlük fakadó rock 'n' rollal. "Tessék csak belőni ezt az irányt - írtam akkoriban -, és számról számra haladva hamarosan összeáll a térkép, olyan útjelző cölöpök érintésével, mint például az I'm Waiting For My Man, a Heroin, a Walk On The Wild Side, a The Blue Mask, a Berlin, a Coney Island Baby, a Perfect Day vagy a Dirty Blvd. Megrázó, sőt könyörtelen városnéző túra kínálkozik, de magára vessen, akinek az ilyesmi nem kedvére való."
És most?
Most az ugrott be, hogy ha tíz ezerszer hallgatott nevet kellene mondanom, biztos köztük lenne az övé. Ha pedig tíz albumot, akkor a Berlin.
1996 februárjában, miután a Set The Twilight Reeling című albuma kijött, Prágában Szőnyei Tamás kollégával interjúzhattunk vele a Palace szállóban. Borzasztó éjszakája volt, mert csörömpöltek a villamosok, és rettenetesen utált minket emiatt. Alig lehetett szóra bírni. Kezdetben úgy festett, hogy még nálunk is jobban szorong, de aztán felengedett. Még Delmore Schwartz is szóba került. Ezt írta a Between Thought And Expression című könyvébe: Hello Laszlo Nice To Meet You!
Hello, Lou!
Lou Reed és a magyarokA magyar rádiókban nagyjából a nyolcvanas évek közepéig egyáltalán nem játszották Lou Reed dalait (utána se nagyon), és persze a lemezboltok polcai sem Velvet Underground-albumoktól roskadoztak. Ettől persze még lehetett volna legalább annyira trendi a hatvanas-hetvenes évek fordulóján, amennyire a progesszív rock bajnokai vagy épp Jimi Hendrix volt. Csakhogy Reed nem volt hangszervirtuóz, ráadásul nála - ahogy Dylannél is - a szöveg legalább annyira fontos volt, mint a zene, így nem csoda, hogy az akkori hazai könnyűzenészek tudomást sem vettek róla. A teljességhez tartozik, hogy a Velvet Undergroundot nemcsak Komjáthy György, hanem a Szabad Európa, sőt a Radio Luxembourg sem nagyon játszotta. Lou Reed csak később lett fontos: a nyolcvanas évek elején kibontakozó magyar underground megkerülhetetlen alakjává vált, igaz, hatása csak közvetett módon érezhető. A hazai alternatívoknak inkább azok lettek a példaképeik a Joy Divisiontől a Talking Headsen át, mondjuk, a Swansig, akik Lou Reed munkásságából nemcsak ihletet merítettek, hanem jócskán hozzátették a magukét. Van azonban egy másik - sokkal vastagabb - vonal, amin el lehet indulni, ez pedig az első magyar punkegyüttes, a Spions felbukkanása, amely azután született, hogy a (leendő) énekes, Molnár Gergely 1977-ben, az egyik ismeretterjesztő előadásán kétszer is elénekelte a Walk On The Wild Side-ot. De mi is volt ez az ismeretterjesztés? "Afféle zenés elméleti előadásokat kezdett tartani a popzene legnagyobb hatású, ám itthon teljesen ismeretlen előadóiról - Bowie-ról, Lou Reedről, Brian Enóról. Gergely elsősorban dalszöveg- és interjúfordításokat 'adott elő', lemezeket mutatott be az ő sajátos megközelítésében" - mondta lapunknak Peter Ogi (lásd: Nem mi kaptuk a pofonokat, Magyar Narancs, 2010. január 7.), a Spions egykori gitáros-zeneszerzője, hozzátéve, hogy amikor az együttes megalakult a Walk On... előadása után, akkor "valami nagyon berezonált". "Éreztem, hogy két akkord is tartalmazhat annyit, mint, mondjuk, egy Stockhausen-darab" - tette hozzá Ogi, aki egyébként a Zeneakadémia hallgatója volt. Azt viszont már mi tesszük hozzá, hogy miután 1978-ban emigráltak a Spions-srácok, és 1980-tól az URH, később a Kontroll és az Európa Kiadó révén tartósan bejelentkezett a magyar underground, sokkal inkább a Spions lett a kályha, nem Lou Reed vagy éppen David Bowie. Ellenben a Nicóval felálló Velvet Underground közvetlen hatása letagadhatatlan a másik földalatti "ikon", a Trabant esetében. Lukin Gábor, Méhes Marietta és Vető János szobazenekara, no meg a művészekből és művészjelöltekből álló holdudvar afféle kelet-európai Andy Warhol's Factoryt hozott létre, persze sokkal szerényebb és demokratikusabb (magyar Andy Warhol nem létezett) eszközökkel. Ráadásul a Trabant dalai közt találunk olyat, ami akár a VU repertoárjában is szerepelhetett volna, persze csak úgy, ha Nico énekli. És hát ne feledkezzünk meg Xantus János Diorissimo című filmjéről sem - Méhes Mariettával a főszerepben -, amelynél Lou Reed The Gift című megzenésített novellája volt a forgatókönyv alapja. - legát - |
