Lemez

Pearl Jam: Lightning Bolt

Zene

Noha lemezek nélkül nyilván nehéz koncertkedvenc zenekarrá válni, a Pearl Jam mindig is élőben volt erősebb, és nem csoda, hogy hivatalosan több száz (!) koncertalbumuk jelent meg - a legutóbbi stúdiólemez, a 2009-es Backspacer óta is kijött közel 80.

Közben Cameron Crowe is csinált róluk egy filmet, szóval nem úsztuk meg a köztes időt Eddie Vedderék nélkül, akik akkor is a grunge egyetlen igazi túlélői, ha közben megint velünk van az Alice In Chains és a Soundgarden is. Persze nyilván mást jelent ma grunge-zenekarnak lenni, mint húsz éve, ahogy az is biztos, hogy Kurt Cobain és Layne Staley halála óta az Alive szövege egészen új értelmet nyert.

Az első két, klasszikusnak tekinthető albuma óta a Pearl Jam korrekt lemezeket gyárt, melyek se nem kiemelkedőek, se nem gyengék, és sokszor az aktuálpolitikai légkör határozza meg a hangulatukat. A 2009-es Backspacer jobban sikerült darab volt, a megszokottnál könnyedebb stílusban, amit talán annak is köszönhettünk, hogy George W. Bush mandátuma lejárt, és Barack Obama lépett a helyére. A Lightning Bolt kicsit halványabb munka, főleg, mert rossz a struktúrája: az első felében a pörgősebb darabok dominálnak, az utolsó három szám viszont egyaránt lassú, sőt a dalok 50 százaléka ballada. Nem is jó mindegyik, de a folk-prog kategóriába sorolható Sirens és Yellow Moon kifejezetten élvezhető darab, és a gazdagon hangszerelt Infallible sem rossz. A gyorsakra pedig szokás szerint nem lehet panasz: a kicsit punkos Mind Your Manners, a zeneileg az R.E.M.-et megidéző Swallowed Hole, no meg a blues és a glam határmezsgyéjén egyensúlyozó Let The Records Play bizonyítja, hogy megmaradt egy és más az ősi grunge-hagyományokból. Ezek a dalok élőben biztos még jobban működnek, és ha hinni lehet annak a kupacnyi koncertlemeznek, akkor talán nem lenne rossz ötlet 1996 után végre megint elhívni őket errefelé. Talán nem csak az itt állomásozó amerikaiakat érdekelné.

Universal, 2013

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.