Lemez

Pearl Jam: Lightning Bolt

Zene

Noha lemezek nélkül nyilván nehéz koncertkedvenc zenekarrá válni, a Pearl Jam mindig is élőben volt erősebb, és nem csoda, hogy hivatalosan több száz (!) koncertalbumuk jelent meg - a legutóbbi stúdiólemez, a 2009-es Backspacer óta is kijött közel 80.

Közben Cameron Crowe is csinált róluk egy filmet, szóval nem úsztuk meg a köztes időt Eddie Vedderék nélkül, akik akkor is a grunge egyetlen igazi túlélői, ha közben megint velünk van az Alice In Chains és a Soundgarden is. Persze nyilván mást jelent ma grunge-zenekarnak lenni, mint húsz éve, ahogy az is biztos, hogy Kurt Cobain és Layne Staley halála óta az Alive szövege egészen új értelmet nyert.

Az első két, klasszikusnak tekinthető albuma óta a Pearl Jam korrekt lemezeket gyárt, melyek se nem kiemelkedőek, se nem gyengék, és sokszor az aktuálpolitikai légkör határozza meg a hangulatukat. A 2009-es Backspacer jobban sikerült darab volt, a megszokottnál könnyedebb stílusban, amit talán annak is köszönhettünk, hogy George W. Bush mandátuma lejárt, és Barack Obama lépett a helyére. A Lightning Bolt kicsit halványabb munka, főleg, mert rossz a struktúrája: az első felében a pörgősebb darabok dominálnak, az utolsó három szám viszont egyaránt lassú, sőt a dalok 50 százaléka ballada. Nem is jó mindegyik, de a folk-prog kategóriába sorolható Sirens és Yellow Moon kifejezetten élvezhető darab, és a gazdagon hangszerelt Infallible sem rossz. A gyorsakra pedig szokás szerint nem lehet panasz: a kicsit punkos Mind Your Manners, a zeneileg az R.E.M.-et megidéző Swallowed Hole, no meg a blues és a glam határmezsgyéjén egyensúlyozó Let The Records Play bizonyítja, hogy megmaradt egy és más az ősi grunge-hagyományokból. Ezek a dalok élőben biztos még jobban működnek, és ha hinni lehet annak a kupacnyi koncertlemeznek, akkor talán nem lenne rossz ötlet 1996 után végre megint elhívni őket errefelé. Talán nem csak az itt állomásozó amerikaiakat érdekelné.

Universal, 2013

Figyelmébe ajánljuk

Emlékfénybetörés

Reisz Gábor Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan című filmjének nyitójelenetében a főszereplő azon gondolkodik, vajon feltűnne-e bárkinek is, ha egyszer csak összeesne és meghalna. Budapest különböző helyszíneire vizionálja a szituációt: kiterül a Nemzeti Múzeum lépcsőjén, a Blahán, a villamoson, egy zebra közepén, az emberek pedig mennek tovább, mintha mi sem történt volna.

Bácsirománc

Mintha csak időgépben röppennénk vissza a 80-as, 90-es évekbe. Semleges, visszatérő díszletek, élesen bevilágított terek, minden epizód végén fontos leckéket tanuló, mégis ismerősen stagnáló figurák és élőben kacagó közönség.

Nők, tájban

Januško Klaudia (1998) csak tavaly végzett a Képzőművészeti Egyetem festőművész mesterszakán, mégis izmos bibliográfiával, számos egyéni kiállítással és külföldi ösztöndíjjal büszkélkedhet – köztük az éppen csak „csírázó” életmű és a mostani egyéni kiállítás szempontjából a legjelentősebbel, a 2024-es izlandival, ahol az „ökofeminizmus szempontjából vizsgálta a lokális éghajlatváltozás hatásának és az izlandi nők társadalmi helyzetének metszéspontjait”.