Kenessey Jenő újra felfedezett 1943-as és Tóth Péter vadonatúj operáját persze nem a katonákra leselkedő halálveszedelem teszi érdekessé. Hanem, fogódzkodjunk meg: a jól fogyasztható, hatásos, sőt erőteljes és nem mellesleg megjegyezhető zene, ami bizony nem különösebben gyakori tünemény az operairodalom félmúltbeli és kortárs szakaszában.
A különbségek persze éppígy szembeötlőek, hiszen Kenessey, a néhai érdemes repertoár-karmester Krúdy historizáló színdarabkájának megzenésítésekor jószerint teljes leltárát nyújtotta annak, hogy mi mindenféle hatással is találkozhatott a múlt század 30-as, 40-es éveiben egy fogékony operaházi dirigens. A férje mellett darvadozó lőcsei polgárasszony és a házukba betoppanó zsoldos kapitány gyors lefolyású románcát ilyesformán Puccini- és Bartók-hatások egyaránt sűrűn tarkítják, de éppígy jut még itt hely a magyar daljátékhangnak, Wagnernek meg Rimszkij-Korszakovnak is. Mi több, Kenessey az 1913-as Krúdy-dramolettben elhelyezett „katona története” betét megzenésítését érezhetően Stravinsky előtt tisztelegve kezdte meg. S meglepő módon, ennyi jól fölismerhető hatás és reminiszcencia dacára, Az arany meg az asszony – a maga másod-, harmadvonalbeli nívóján – saját légkörű, jó kis késő romantikus operának bizonyul.
A Bognár Róbert és Schlanger András, majd Várady Szabolcs kezei között áthaladt Örkény-kisregényt megzenésítő Tóth Péter műve első (és második) hallásra eredetibb és nagyobb igényű alkotásnak tetszik. Zenetörténeti emlék, sőt egyenes idézet itt is előfordul Mozarttól csakúgy, mint Muszorgszkijtól, ám e posztmodern gesztusok ugyanazt a célt szolgálták, akár a darabot indító, mámorítóan gejl gyerekkórus, vagy az a frenetikus szippantós valcer, amely Tóték árnyékszéke körül kering. Ez a cél pedig kétségkívül az volt, hogy az operaszínpadi adaptáció ne apassza, hanem éppen hogy gyarapítsa az Örkény-mű támadó erejét. S habár az operásításhoz húzni is, sűríteni is jócskán kellett, Tóth Péternek majdnem sikerült ez az istenkísértés. Végül nem a humor, s nem is az örkényi világ- és történelemszemlélet fogott ki az alkotókon, hanem a már eddig is sokféle alakban létező Tóték szembeötlő, noha bocsánatosan ritkán emlegetett gyengéje: a drámai lendület hiánya, a tételillusztráló jelleg túlsúlya. Merthogy ez az operaszínpadon sokkal zavaróbbá tud válni, mint olvasva, filmen vagy prózai színpadon látva az Őrnagy úr ámokfutását.
Kenessey hangulatos, illetve Tóth megragadó egyfelvonásosát Káel Csaba igazgatta egymás mellé. Az arany meg az asszonyban a szövegszerű utalásokat amúgy is pedánsan látvánnyá átlényegítő rendező a librettó egyetlen fordulatából („én vén róka vagyok”) teljes koncepciót rittyentett. Az idézett önjellemzést a száján kiejtő polgárember így tehát róka lett, a felesége valami macskaszerűség, a csábító zsoldos pedig kakas, s természetesen a kamaradráma mellékszereplői is az állatvilágot képviselték. Az ötlet blőd, s mindössze az a belsős poén fakadt belőle, hogy így Kiss-B. Atillát Kukori-imitálásra késztethették, mely feladatának az operettigazgatóként is igazi tenornak megmaradó énekes lelkiismeretesen eleget is tett. Mindemellett természetesen énekelt is: szólamának első harmadát igen becsvágyóan teljesítve, ám utóbb aztán a magas hangok kiéneklését mégis inkább csak látvány gyanánt mutatta fel a közönségnek. A zsoldost elveszejtő polgárember ravaszdi szerepében Kovács István félreismerhetetlenül épebb és fiatalosabb hangon énekelt, miáltal az idős férj, ifjú csábító képlet még csukott szemmel hallgatva sem tudott megvalósulni. Anna, vagyis a címbeli asszony szerepében a 26 esztendős Megyimórecz Ildikó nemcsak poétikusan ifjú korával, de ígéretes szopránjával is megfelelt a szerzői elvárásoknak.
A Tóték színrevitele, ideértve Szendrényi Éva díszleteit és Németh Anikó jelmezeit is, két érdemjeggyel jobban sikerült, hála a változatos színházi és filmes előképeknek. (A képkeretes beállások eredetét például vajmi könnyen megfejthettük.) A játék valódi tétjét itt, a rendezéstől jószerint függetlenül, amúgy is a két férfi főszereplő teljes erő- és testbedobása teremtette meg. Az opera alapötlete, sőt megszületése körül elévülhetetlen érdemeket szerző László Boldizsár Őrnagya maga volt a két lábon járó, nagyszabásúan kisszerű (tenor)paranoia, míg Szvétek László Tótja a szerephagyomány egyik ágának megfelelően a kabaréhumor felé oldódó bumburnyákot állította elénk, egész elragadóan. Köröttük is többé-kevésbé jól karakterizált alakok sürögtek, csoportképükkel és persze Mátraszentanna himnuszával egyenesen egy mai jobbos falunap szemtelen paródiáját kiadva.
Eiffel Műhelyház, április 26., 28.
