Lemez

Helena Hauff: Discreet Desires

  • - minek -
  • 2015. október 10.

Zene

Helena Hauffot magunk elé képzelhetjük, amint hamburgi házi stúdiójában alkot, körülvéve kedvenc kütyüivel: egy TB-303-as savdoboz balra, egy TR-808-as dobgép jobbra, fejében pedig táncot jár az elektronikus popzene egész története. Csakis azért, hogy a sok lelemény és hangzás – dekonstruálódva, majd újraépülve – utat találjon a hallójáratunkba, s az emlékek valóságos szökőárját, sőt sárlavináját indítsa el bennünk. Először a cold ­wave meg az EBM-hagyományt piszkálja meg, s ezzel be is lövi az időt: már megint a nyolcvanas, néha a hetvenes években járunk, amikor pionírok hágnak egymás lába nyomába. Az akaratlan allúziók néha egészen merészek: a Funereal Morality című opus például egy el nem készült Trabant-számra hasonlít. De Hauff kisasszony éppen ilyen könnyedén tudja megidézni az elektronikus zenetörténet bármely analóg óriását: néha szinte a Soft Cellt, máskor Chris & Coseyt, de nagy kedvence a klasszikus kraut, no meg a nyolcvanas évek japán szintiwave elektronikája. Már várjuk, hogy valaki dalra fakadjon: és láss csodát, a 8. számban maga Helena mutatja meg a világnak törékeny hangját: még nem teljesen jó, de már szexi! A kísérletezés a vokállal azonban érezhetően nem nyeri el a tetszését, ezért visszatér a szikárabb, bár kétségtelenül csilingelő hangzáshoz. Mi tagadás, Helena vakmerő szintetizátor sok szintivel és jó ízléssel megverve, bár még nem lehetünk biztosak abban, hogy sikerült-e megtalálnia a magához illő tökéletes hangzást és zenei világot.

Ninja Tune/Neon Music, 2015

alá

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.