Lemez

Kada Ad Libitum: Távolbanézés

Zene

A Kada lassan két évtizede létező improvizatív műhely, melynek központi alakja Válik László, aki a gitározással más hallópontból is foglalkozik, ugyanis ő az egyik legjobb hírű hangmérnök, hosszabb ideje saját stúdiót működtet. Elsősorban azért zenélnek, hogy a rohanó világnak kicsit ellen tartsanak – ezt állítják ennek megfelelően régen frissült honlapjukon. De az időérzékkel nincs baj, a mélyben zajló folyamatok, az absztrakt szint zenei ábrázolására törekednek, noise, szabad improvizációs jazz és még néhány stílus kifejezőeszközeit használva. Ugyan a négy hosszú track az idő változásait visszaadó címeket kapott, én inkább térben változó képzeteket érzékelek az első szám elejétől kezdve. Ahogy a nyolcvanas évekre kialakult az ECM-lemezek jellegzetessége, hogy különböző tereket és mozgásokat idéző benyomások érik a hallgatót, a következetesen atonálisan és változó ritmikákkal játszó hangszerek itt is ilyen hatást érnek el. Jó elölről újra meghallgatni a lemezt úgy, hogy a címekről indítjuk az asszociációs játékot: mire gondolhattak a zenészek? Aki meg ragaszkodna a mozgáshoz, hogy elinduljon a belső mozi, maradjon a lemezcímnél. Aminek persze ellentmond, hogy inkább intim, közeli keverésben megszólaló zenekarba csöppenünk. Két számban sztereó fejhallgatón külön csatornán hallgathatjuk a két gitárost, Válikot és Keszei Krisztiánt. Ki fog derülni, hogy az ilyenkor szokásos rivalizálásnak még a lehetősége sem merül fel köztük. Ez az együttes a véletlennek veti alá magát, ami nem engedi meg a szorosabb összjátékot, egyedül a dinamikában. Váczi Dániel szaxofonos és Sárvári Kovács Zsolt dobos régi Ad Lib-ezők, csak ők és Válik vannak végig jelen, Hock Ernő pedig a szokásos vehemenciával kapcsolódik be a folyamatba. Afféle rezonőr a zongoránál, mintha kijjebb foglalna helyet Bartók György, a leginkább minimalista muzsikus ebben a kvintettben.

L.V. Records 2015

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.