A Kada lassan két évtizede létező improvizatív műhely, melynek központi alakja Válik László, aki a gitározással más hallópontból is foglalkozik, ugyanis ő az egyik legjobb hírű hangmérnök, hosszabb ideje saját stúdiót működtet. Elsősorban azért zenélnek, hogy a rohanó világnak kicsit ellen tartsanak – ezt állítják ennek megfelelően régen frissült honlapjukon. De az időérzékkel nincs baj, a mélyben zajló folyamatok, az absztrakt szint zenei ábrázolására törekednek, noise, szabad improvizációs jazz és még néhány stílus kifejezőeszközeit használva. Ugyan a négy hosszú track az idő változásait visszaadó címeket kapott, én inkább térben változó képzeteket érzékelek az első szám elejétől kezdve. Ahogy a nyolcvanas évekre kialakult az ECM-lemezek jellegzetessége, hogy különböző tereket és mozgásokat idéző benyomások érik a hallgatót, a következetesen atonálisan és változó ritmikákkal játszó hangszerek itt is ilyen hatást érnek el. Jó elölről újra meghallgatni a lemezt úgy, hogy a címekről indítjuk az asszociációs játékot: mire gondolhattak a zenészek? Aki meg ragaszkodna a mozgáshoz, hogy elinduljon a belső mozi, maradjon a lemezcímnél. Aminek persze ellentmond, hogy inkább intim, közeli keverésben megszólaló zenekarba csöppenünk. Két számban sztereó fejhallgatón külön csatornán hallgathatjuk a két gitárost, Válikot és Keszei Krisztiánt. Ki fog derülni, hogy az ilyenkor szokásos rivalizálásnak még a lehetősége sem merül fel köztük. Ez az együttes a véletlennek veti alá magát, ami nem engedi meg a szorosabb összjátékot, egyedül a dinamikában. Váczi Dániel szaxofonos és Sárvári Kovács Zsolt dobos régi Ad Lib-ezők, csak ők és Válik vannak végig jelen, Hock Ernő pedig a szokásos vehemenciával kapcsolódik be a folyamatba. Afféle rezonőr a zongoránál, mintha kijjebb foglalna helyet Bartók György, a leginkább minimalista muzsikus ebben a kvintettben.
L.V. Records 2015
