Magyar Narancs: Tavaly Berlinbe költöztél…
Tricky: Igen, régi barátomhoz, DJ Milóhoz jöttem, hogy megint együtt dolgozzunk. Neuköllnben lakom, tudod, nem a trendi turistás részen, hanem a gettóban, ahol az összes török, arab és afrikai bevándorló mozog. De amúgy abszolút biztonságos. Berlin fantasztikus! Mindenki ott van, aki számít, olyan, mint korábban New York vagy London volt.
MN: Esetleg németül is megtanulsz?
T: Ne röhögtess, Berlinben mindenki beszél angolul! Különben is, nem sokat járok el emberek közé, az időm kilencven százalékát otthon töltöm zenéléssel. Egyedül vagyok. Tudod, régen ezért jártam majdnem minden lánnyal, aki énekelt nekem: semmi egyéb szabadidős program nem érdekelt, csak az, ha otthon vagyunk, és együtt zenélünk.
MN: Új albumod, a Skilled Mechanics többzenészes projekt, és most is zenekarral turnézol, de a dobosod és a turnégitárosod Londonban lakik. Hol rakjátok össze a műsort?
T: Igazából a koncerteken. Most úgy turnézunk, hogy én közben folyamatosan hazaugrom a stúdióba dolgozni: holnap reggel is utazom Berlinbe, aztán jön például egy show Belgiumban. Teljesen megbízom a dobosomban, ő állítja össze a hangzást, nekem semmivel sem kell bajlódnom. Az meg bőven elég, ha ők összejárnak próbálni Londonban. Nekem herótom van Angliától.
MN: Miért?
| ||
T: Bristolból származom, és mielőtt elájulnál tőle, hogy az a sound systemek fellegvára, meg hogy milyen jó hely, hát én elmondom, hogy nem az. Talán tizenöt éves korodig oké, el lehet lenni, de aztán a világ legunalmasabb városává válik. Akkor már inkább Londonban szerettem lenni. Egy időben jó hely volt. Ma azonban nem szól másról, csak a pénzről. Az alternatív klubok helyett sznob szórakozóhelyek vannak, ahol mindenki azzal van elfoglalva, hogy hány kilométerre onnét tudta leparkolni a verdáját, és hogy elég drága-e ahhoz a pezsgő, amit rendelt, hogy csillagszóró is járjon hozzá.
MN: A mai koncert végén a színpadra hívtad a közönséget, ahol együtt lehetett bulizni veled.
T: Akik eljönnek a fellépéseimre, általában nagyon hasonlítanak rám, ezért is fogékonyak a zenémre. Ezért sem szeretem azt a szót, hogy „fan”: a fanatikusból származik, márpedig nem hinném, hogy az én hallgatóságom az lenne. Mi egyívásúak vagyunk, egyre gondolunk, csak nekem megvan az a kiváltságom, hogy a nyilvánosság előtt megoszthatom az érzéseimet.
MN: Olyan zenével teszed ezt, amelyről általában azt mondják, hogy nagyon sötét.
T: Tudod, a családom nagy része szó szerint őrültnek tart, régen még pszichiáterhez is elküldtek, bár soha nem unatkoztam annyira, mint a kezelések alatt. De mi is az a sötét?! Trent Reznor a Nine Inch Nailsből, aki attól képzeli magát setétnek, hogy széttépi a bibliát a videoklipjében? Még Justin Biebert is többre tartom Reznornál, ő legalább nem akar más lenni, mint ami – amúgy meg az új albumán van pár szám, amitől teljesen lehidalok.
MN: Nesze neked, underground kultúra!
T: Pedig ez a helyzet. Sem Angliából, sem Amerikából nem jött mostanság olyan underground elektronikus zene, amely igazán felkeltette volna a figyelmemet. Akkor már sokkal érdekesebbek a ti országaitok itt Kelet-Európában, Magyarország, Lengyelország vagy éppen az oroszok. Egy moszkvai fellépésem után odajött hozzám egy lány, hogy meg kell ismernem Woodjut, és, hálistennek, addig nyaggatott, míg meghallgattam. Zseniális dj a csávó, azóta is együtt dolgozunk.
MN: Sőt orosz rapperekkel is zenéltél mostanság. Inkább ők, mint a Massive Attack?
T: Néhány éve megint összeálltunk pár dal és fellépés erejéig, de nem érzem szükségét annak, hogy ebből rendszert csináljunk. Kicsit idegennek is érzem már magam köztük. Jobban érdekelnek a fiatalok.
MN: Megint szerepelsz egy filmben, a Ghost In The Shell élő szereplős remake-jében. Ez afféle második karrier?
T: Nézd, lehet, hogy te menőnek gondolod, hogy megjelenek a mozivásznon is, de én csak egy dolog miatt csinálom: a pénzért. Két gyerekem van, őket el kell tartanom. Tudod, nekem nagyon fontos a család. A nagymamámnak két gyereke is meghalt, az egyiket leszúrták, a másik öngyilkos lett – ő volt az édesanyám. Amikor megtudta a nagyi, hogy a fia is meghalt, már ő nevelt engem, emlékszem, akkor láttam először sírni. Borzasztóan kemény nőnek tartottam, igazi gangsztának, ezért furán, sőt inkább kényelmetlenül éreztem magam a könnyei láttán. Engem, hálistennek, mindig nők vettek körül: a nagynéném, az unokatestvérem és persze a nagyi. Aki igazi gangszta. Mert nem attól leszel ám kemény arc, hogy börtönben ülsz, vagy háborúban puskát ropogtatsz, hanem hogy felneveled a másik gyerekét: na, az az igazi küzdelem.
A férfiak nyámnyilák ehhez képest, lövésük sincs az egészről.
