Lemez

Nemesfém

Metallica: Hardwired... to Self-Destruct

  • Greff András
  • 2016.12.24 13:11

Zene

Gyorsabb, sötétebb vagy vadabb zenekart mindenki fel tud sorolni, de a Metallicánál kreatívabb metálegyüttes nem létezett az elmúlt 35 évben. Sőt korábban sem nagyon.

A műfaj pionírjai közül a Black Sabbath persze mindig is az első helyen fog állni első hat lemezének úttörő jelentősége és kivételes zsenialitása okán, de közvetlenül utánuk már a Metallica jön a zsánerben, sőt: ha kivesszük a képletből a metált, a Metallica akkor is a könnyűzene egyik legnagyobb fantáziájú zenekara marad, és nagyjából abba az elithalmazba sorolandó, amelyben, mondjuk, David Bowie vagy a Queen is serénykedett. Az 1983 és 1996, vagyis a Kill ’Em All és a Load közötti időszakban a zenekar albumról albumra képes volt (olykor egészen radikálisan) megújítani a hangzását, és egyúttal folyamatosan, minden lehetséges irányban tágítani a műfaj hatá­rait, túlzás nélkül zenekarok száz­ezreit befolyásolva ezzel. A kísérletezés persze nemcsak őket jellemezte a korszakban, de a Metallica első hat lemezén mint­egy ráadásként (vagy épp mindenekelőtt) követhetetlenül sok briliáns megoldás van összezsúfolva és emlékezetes dalokba sűrítve. A sötét, fojtogató atmoszféra megteremtése ugyanúgy ment nekik, mint a militánsan kíméletlen gyalulás vagy a keserédes fennköltség, így a Metallica lehetett az egyik olyan zenekar a rocktörténetben, amelynek fokozatos emelkedése a föld alól a tízmillió feletti eladásokat produkáló globális sztárságig igazából senkit sem lephetett meg.

Éppen ezért volt olyannyira elkeserítő mindaz, amit ez a zenekar az elmúlt húsz évben produkált. Kezdve azzal, hogy az 1997-ben kiadott resztlilemez, a Reload utáni két évtizedben a korábban leállíthatatlan ötletgyárként dohogó négyes mindössze két darab stúdióalbumot volt képes megjelentetni: a zenekar egyetlen igazán rossz lemezét (St. Anger, 2003) és egy jobb szándékú, de a középszert nem igazán megugró másikat (Death Magnetic, 2008). A Metallica számára ebben az időben nemcsak az okozott problémát, hogy miután a 90-es években, részben az akkori közízlésnek megfelelően, egyszerűbb, jelzők nélküli rockzenére váltott, hogyan tudja felvenni a visszatérés fonalát a mégiscsak a Metallica lényegét jelentő tömörebb, durvább vonal felé, hanem az is, hogy egyáltalán bármiféle motivációra leljen, miután mindent és még tízszer annyit elért, amiről valaha is álmodott. 2008-ban a korábban Johnny Casht újra érvényes versenyzővé trenírozó Rick Rubin csúcsproducer ugyanazt próbálta meg velük is, mint korábban az AC/DC-vel, majd később a Black Sabbathtal, de ahogy a másik két esetben, úgy a sihederévek nézőpontjának tudatos imitálása az akkor már bőven 40 feletti zenészekkel náluk is képtelen ötletnek bizonyult, és felemásra is sikeredett.

Erre mi történik most, 2016-ban? A váratlan fordulatok évében természetesen éppen az, amire senki sem fogadott volna: a Metallica, ha embertelenül hosszadalmasan is, de gyakorlatilag egymagában (hiszen a most velük dolgozó Greg Fidelman inkább képességes hangmérnök, mint az alkotási folyamatra döntő hatást gyakoroló valódi producer) összerakott egy egészében is kiváló, de csodálatos részeredményekkel tényleg csordultig telített albumot. Papíron amúgy kézenfekvőnek tűnik a recept: a Hardwiredön a zenekar az első három lemezének thrashesebb világát keresztezi a Fekete Album és a Load lassabb, groove-osabb, higgadtabban komor felfogásával, de az eredmény, lássuk be, egészen elkeserítő zagyvaság is könnyen lehetett volna. Ehelyett a Metallica tizedik lemeze azért tud ennyire hatásos lenni, mert nemcsak a lelkes fűrészelés tért vissza diadalmasan a régmúltból (a lemezt a magasban lezáró Spit Out The Bone egyenesen a zenekar elmúlt 25 évének legádázabb tétele), hanem a fénykorukra jellemző kivételes dramaturgiai tudás is. Az album egyik nagy pillanatát adó, ötletesen felturbózott korai brit metáltémákra ültetett Atlas, Rise!-ban például úgy utaztatnak végig közel hét percen át, hogy az alaptéma szellemes variációi­val folyamatosan fenntartják és egészen a végére hímzett, rockerszíveket kettéhasító ikerszólóig lépésről lépésre feljebb is emelik a feszültség szintjét. A hasonló erényeket csillogtató Moth Into The Flame mellett ki lehet még emelni az aszfalthengerként passzírozó
Dream No More-t és a Metallica egyik védjegyének számító halálos, enyhén felgyorsított középtempókkal büntető Confusiont is, amelyek a világ egyik legjobb kezű ritmusgitárosaként jegyzett James Hetfieldet végre megint csúcsformában mutathatják fel. De ezen a lemezen még a kisebb kudarcok (a ManUNkind feledhető doom-rockja vagy a Lemmy Kilmister emléke előtt tisztelgő Murder One suta énektémái az egyébként az énekesi poszton is végig ihletetten teljesítő Hetfieldtől) sem fájdalmasak. Át lehet őket léptetni, és még úgy is marad nagyjából egyórányi, nagy hangulatfestő erővel felszerelt, sűrű, eleven, kalandos heavy metal.

 

Universal, 2016

Neked ajánljuk