A szünettel együtt közel két és fél órás műsorban 3-3 ária és néhány rövidebb zenekari szám hangzott el, s hogy mégis meglehetősen kiadósra sikeredett a program, azt Eckhardt Gábor képekkel gazdagon illusztrált, minden egyes műsorszámot megelőző, színes bevezetéseinek köszönhettük. A játék lendülete tehát hosszabb-rövidebb időre meg-megszakadt, ami – főleg az első részben – jól érzékelhető nyomot hagyott mind a zenekar, mind Baráth Emőke teljesítményén. Ugyanakkor maximális elismeréssel kell illetni az együttes és karmestere, Hámori Máté azon igyekezetét, hogy a hangzáskép tekintetében a barokk zene historikus előadásmódjának nemzetközi sztenderdjét kövessék, és talán nem is azért, mert így trendi, comme il faut és píszi, hanem azért, mert alkalmazkodni próbáltak Baráth Emőkéhez, aki immár hosszú évek óta a nemzetközi sztenderdet a legmagasabb szinten képviselő énekesek, karmesterek és zenekarok társaságában lép fel, sőt ma már ő maga is alakítja ezt a sztenderdet. Hogy az igyekezet görcse nem mindig lazult ki, hogy a jólneveltség okán kissé kimértté és belassulásra hajlamossá vált a zenélés, az részben a régi zenés rutin hiányából, részben a fentebb már említett töredezett műsorszerkezetből következett.
Az áriaestek szólistáiban bizonyára mindig felmerül, hogy megkíséreljék-e egyetlen számban felmutatni a megjelenített karakter összetettségét, adjanak-e képet a teljes műről vagy legalábbis arról a drámai szituációról, amelyben az adott ária színházi keretek között elhangozna. Baráth Emőke Poppea (Vaghe perle – Agrippina) és az Alcina címszereplőjének áriájában (Ah, mio cor) megpróbálta érzékeltetni a figura körvonalait; Almirena áriája, a barokk opera örökzöldje, a Lascia, ch’io pianga esetében viszont ettől el is tekinthetett volna, mivel a moderátor arról tájékoztatta a közönséget, hogy az opera (Rinaldo) szövegkönyve olyan nyakatekert és követhetetlen, hogy mindenféle kommentár nélkül is a műfaj paródiájává tehető.
Nem tudhatom, hogy a lélektani és drámai ábrázolás szándéka mennyi energiát vont el a zenei megvalósítástól, de most úgy tűnt, hogy Baráth Emőke az első részben nem tudta énekművészi kiválóságát evidenciaként felmutatni. Visszafogott díszítései és az a tény, hogy az improvizált szakaszokban nem lépett át hangjának legfelső regiszterébe, hogy merészebb disszonanciákkal nem kísérletezett, s hogy az eredeti dallamvonalat nem rajzolta át, arról tanúskodtak, hogy ezúttal hiányzik a magabiztosság.
A szünet után három oratóriumból (Messiás, Theodora, Jephta) énekelt egy-egy áriát; az első rész zavaró eldöntetlenségeinek itt nyomát sem találtuk. Lehet, hogy a Händel-oratóriumok áriastílusában mégiscsak van valami radikálisan nem operai?
Budapest Music Center, január 25.
