A tengert megkorbácsoltató óperzsa nagykirály sokféle névalakban (Xerxes, Xerxész, Khsajársá stb.) ismerős lehet számunkra, így Händel 1738-as művében éppenséggel olaszos névváltozattal vált címszereplővé, és egyúttal a barokk operatörténet tán leghíresebb áriája, a rendszerint Largo néven emlegetett Larghetto birtokosává. A szerelmes és egyszersmind igencsak kiegyensúlyozatlan lelki alkatú uralkodó címszerepe a legújabb lemezfelvételen Franco Fagiolié. (Az argentin kontratenor idén tavasszal a Zeneakadémián is bizonyította, hogy virtuóz módon képes karaktert teremteni – és váltani.) Itt most a hóbortos melankóliától az epedő érzelmességig, a fejedelmi hangütés méltóságától a fivéri kakaskodás dühösködéséig seregnyi ilyen karaktert hív életre, kizárólag bámulatosan kiegyenlített kontratenorja révén. Öccsének és egyúttal szerelmi riválisának nadrágszerepében, pontosabban nadrágszólamában a Budapesten úgyszintén ismerős Vivica Genaux énekel: személyes hitelű modorosságaival, és persze hibátlanul. A figurateremtés terén azonban nem ő, s nem is a többi, szerencsés kézzel kiválogatott főszereplő ér fel Fagioli magaslatára, hanem az Elviro picike, ám annál hálásabb komikus szerepét megformáló, olykor direkte orrhangon bohóckodó olasz bariton, Biagio Pizzuti. A kísérő zenekar, az Il Pomo d’Oro még mindig csupán hatesztendős, de Maxim Emelyanchevék teljesítménye – lemezen éppúgy, mint akár a Müpa nagytermében – rendre a historikus mozgalom fényes diadalát teszi érzékletessé. Az ugyanis, hogy az irányzat többedik (talán negyedik?) nemzedékében ennyire magától értetődővé vált a hangszeres perfekció, a minden pillanatban autentikus és ízes zenekari megszólalás, a reagálókészség felső foka, és mindehhez ráadásképpen a szinte kamaszos lendület is, abban Harnoncourt és Christie, Minkowski, Antonini vagy épp Rousset fáradozásai is jócskán ott kamatoznak.
Deutsche Grammophon (3 CD), 2018
