Best of Gregory Porter repríz – ez lehetett volna a sapkás fekete bariton MoM Sport rendezvényhelyszínen adott koncertjének a címe. Mintha még mindig be akarná hozni, hogy a 2015-re meghirdetett első itthoni fellépése elmaradt, pedig azóta Veszprémben és végre Pesten is megtapsolták. Porter édesanyja Nat King Cole-lemezeit utánozva próbált először énekelgetni, de a fiú egyik első meghívása is egy Cole-emléklemezen való közreműködésre érkezett Hubert Laws fuvolástól 1998-ban. Innen jött a musicalszínpad, majd 2010-ben az első szólólemez. De pályája csak később, a Liquid Spirit (2013) és a Take Me to the Alley (2016) című albumok slágereivel kezdett felfelé ívelni, vagyis miután az énekest a Blue Note kiadó vette szárnyai alá. Azóta ezekből megjelent egy koncertfelvétel is, nagyjából ezt hallhattuk most is. Sőt majdnem hangról hangra azt, amit idén, egy wiesbadeni koncertjén az ARTE tévécsatorna rögzített. Porter maga írja számait főleg középtempóban, blues és soul alapon, sok jazzhatással. Harmóniában csak elvétve különböznek egymástól a nóták, mintha végig a moll hatos akkord és a dominánsa szólna, és mintha Porter csak pillanatokra lenne hajlandó lelépni a lá-pentaton fokairól. A kísérői mind az öten vérbeli jazzmesterek, töltenek, fokoznak, kontúroznak. A kiváló alaptrió mellett Tivon Pennicott tenorszaxofonja és Ondre J (vagyis a cseh Ondřej Pivec) Hammond orgonája találja meg leginkább a kellő hangulatot. Az ének és a zenekar nagyobb része elég jól érvényesült az embert és technikát próbára tevő MoM Sportban, ahol persze szóba sem jött, bár én örültem volna, ha Porter legutóbbi lemezéről, a Nat King Cole-repertoárból is felcsendül valami, ami ebből az egyvonalú, egyenletes soulmotorozásból kicsit kizökkent.
MoM Sport, november 19.
