Nyolc év szelelt el azóta, hogy a Hot Water Music utoljára sorlemezzel jelentkezett, és ez a dekádnyi pihenő - melynek során Chuck Ragan gitáros-énekes jobbára szólóban és folkistaként próbálkozott, a banda maradéka pedig a The Draftben hajtott főt a Fugazi vagy épp a HWM munkássága előtt - jótékonyan érlelte tovább a zenekar régóta kultikus státuszát. Mert hiszen az az érzelmes és melodikus punk-rock, melyet a floridai kvartett a kilencvenes évek poppunkjából és a poszt-hardcore örökségéből tapasztott egybe, roppant hatásúnak bizonyult a múlt évtized elejétől fogva - s kivált az egykoron emónak nevezett stíl divatja idején -, ámde Ragan és Chris Wollard bandájánál azóta sem nagyon akadt hitelesebb formáció ebben a zsánerben.
Az idei visszatérő lemez méltósággal cipeli a megizmosodott legenda terhét - mert bár aligha a legnagyobb becsű a HWM albumai közül, a túlzott elvárások ellenére sem okoz látványos csalódást. Az ismerős hangulatban nyitó Mainline masszív témája például rögvest elragadó, és a lendület majd' a lemez feléig kitart - a tesztoszterontól kicsattanó, himnikus State Of Grace vagy a húzós refrénnel ékesített Drown In It simán elhordják az album első harmadát -, de aztán energiában és ötletekben jóval szegényebb tételek kerülnek sorra. Az elődökénél némivel veretesebb, hard-rockos a hangzás, a dalok pedig nagy gonddal kerekre formáltak - ugyanakkor a megszokottnál kevésbé intenzív az anyag, s a Ragan-Wollard duó vokális és gitárösszjátéka is hervadtabbnak tűnik. Ám néhány pillanat mégis kitünteti a fölös töltelékben dúskáló Existert. Chuck Ragan whiskeyben pácolt, férfiasan karcos hangja keservesen rekedtté nemesült az elmúlt évtized során - s ezzel a harsogóan hörgő, csupa szív alttal épp annyira lélekemelő együtt énekelni a lemez jobb refrénjeit, mint a csúcskorszak frissebb hangon csengő dalait volt a szép emlékű millennium idején.
Rise, 2012
