Koncert

Sikolyok a falban

Claudio Simonetti’s Goblin

  • Greff András
  • 2015. április 27.

Zene

Sosem fog már kiderülni, hogy mi lett volna a Goblinból, ha Dario Argento 1975-ben nem őket kéri fel, hogy írjanak zenét erőszakos thrillerjéhez, a Profondo Rossóhoz, amely Olaszországban igazi közönségsikert aratott, másutt pedig kevésbé népes, ám a végső percekig elkötelezett rajongótábort szerzett a rendezőnek és Claudio Simonetti zenekarának.

Talán megmaradtak volna egynek a sok ezer progresszív rockzenekar közül, amelyek az ELP és a Pink Floyd emlőiből vették magukhoz a táplálékot mindaddig, amíg a műfaj divatosnak számított a nyugati világban. Talán nem – elvégre a Goblin Argentónak írt filmzenéin Simonetti jóval vadabb fantáziájú figurának mutatta magát a pályatársainál.

A ma már decensen őszülő, szemüveges talján úriemberként színre lépő billentyűs vasárnap este a Sóhajok zenéjét galvanizálta életre fiatalabb zenésztársai (egy teljes rockzenekar) kíséretében. A hajó közönsége – a Titanic fesztivál előhangjaként – úgynevezett live score előadás részese volt, azaz a filmből nem csupán különféle részletek kerültek fel a három kivetítőre, hanem az egész boszorkányos-balettintézetes remekmű végigment dialógusokkal, mindennel együtt főcímtől a stáblistáig. Nem mintha ebben a filmben különösebben számítanának a párbeszédek (vagy bármi más) a zene és a képek mellett – így aztán a zenekar nyugodtan játszhatott volna mindvégig a helyett a furcsa megoldás helyett, hogy az eredetileg is zene- vagy zörejmentes részeket csendben ücsörögve, mintegy udvariasan kibekkeli a színpadon. Az állva mozizó nézőket némiképp zavarba hozó nyugalmasabb részeket viszont csodálatos hangorkánok váltották: a Sóhajoké Simonetti pályafutásának legradikálisabb zenéje, amelyet nemcsak a szerző védjegyének számító hideglelős szintetizátorfutamok, hanem már a zajzene felé dőlő, suttogásokból, hangszer­kaparásból, csörömpölésből és vad dobpüfölésekből összeálló kísértethangok is jellemeznek, amelyeket a zenekar hibátlanul, egy metálzenekar erőteljességével (de a kései Simonetti-munkák ténylegesen heavy metalos kilengései nélkül) szabadított rá a hallgatóságra. A Sóhajok bizarr, a főtéma finom modulálá­sai­ra épülő tételei ezen a hangerőn képek nélkül is lázálomszerű szédületet ébreszthettek volna, de a neonvörösben és bársonykékben úszó, offenzív jelenetek kétségkívül még magasabb tartományba emelték az előadást – de hát melyik zenekar koncertjét ne emelné meg jócskán, ha a dalok közben féreghullással, késeléssel és akasztással bombáznának meg néhány száz retinát?

 

A38 hajó, március 22.

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.