A 63 éves Petty anno olyan előadókon nevelkedett, mint a Beatles, a Rolling Stones vagy letagadhatatlan előképe, Bob Dylan. Túl sokat nem nyúlt egyiktől sem, így jobb híján a heartland rock skatulyába préselték a zsurnaliszták, egyenesen Bruce Springsteen mellé. Végül is nem véletlen, hiszen a Főnökhöz hasonlóan ő is a kisembereket szólítja meg felnőttrockos dalaiban, és olyan figurának tűnik, akinek hiába van irdatlan vagyona, mégis szívesen elcseveg bárkivel egy poros, út menti kocsmában. Az évtizedek során sikerült Amerikában valóságos nemzeti intézménnyé válnia, és lényegében mindent elért – leszámítva a number one pozíciót a nagylemezlistán. Az új albummal most viszont ez is sikerült.
A Hypnotic Eye Petty tizenhatodik stúdiólemeze, s a tizenharmadik, amit a Heartbreakersszel készített. Az énekes-dalszerző-gitáros a pár hónappal ezelőtti interjúkban az elejétől a végéig rock and rollos albumot ígért, leginkább az első két lemezének hangulatában. Nyilván változó, hogy ki mit ért rock and roll alatt, de aki most egy zúzós albumra számít, az téved. Ahogy Pettynél lenni szokott, többnyire a középtempó uralkodik, sőt még két lassú darab is becsúszik, köztük a kissé szvinges Full Grown Boy, amelyből nehéz lenne nem kihallani Ray Daviest és Paul McCartney-t.
A kísérletezgetést Petty megint meghagyta másoknak, és azt csinálja, amihez a legjobban ért: önmagát adja. Az átlagpolgároknak énekel fiatalkori bűnökről, felnőtté válásról, törésvonalakról, kiégett városokról és árnyékemberekről. Nincs sok kiemelkedő pillanat, de azért az American Dream Plan B robusztus riffje, az All You Can Carry tipikusan pettys dallamossága, a Pinball Wizardot idéző Forgotten Man hangszerelése, a korai Stones előtt fejet hajtó Burnt Out Town klasszikus bluesa és a záró Shadow People hat és fél perces monumentalitása ismételten igazolja Petty státuszát. És amikor az utóbbi dalban azt énekli, hogy „I ain’t on the left and I ain’t on the right”, annál szimpatikusabb dolgot rockzenésztől idén nem nagyon hallottunk.
Warner, 2014
