Lemez

Il Pomo d’Oro: Haydn Concertos

  • - csk -
  • 2016. július 23.

Zene

Csupán négy éve alakult meg az Il Pomo d’Oro, de az együttest máris joggal sorolhatjuk a nemzetközi régizenei előadópraxis élvonalába. Eredetileg operaprodukciók céljából jöttek létre (kiváló Händel-lemezük, a Partenope egyik szerepében a világszerte egyre inkább számon tartott Baráth Emőkét halljuk), különféle világklasszis kontratenorokkal (Max Emanuel Cencic, Xavier Sabata, Franco Fagioli) is készítettek lemezeket, de a hangszeres muzsika sem áll távol tőlük. Ebből válogat legutóbbi dupla CD-jük hézagpótló módon. A két korongon hallható hét kompozícióból öt Joseph Haydn versenyműveiből ad ízelítőt. Az életmű elhanyagolt területe ez: Haydnt elsősorban szimfóniák, vonósnégyesek és néhány nagy oratórium alkotójaként tartják számon. Nagyjából ugyanannyi versenyművet írt, mint Mozart (hozzávetőleg negyvenet), de ezek iránt szinte teljes a közöny.

Most az együttes régi és új vezetője, a hegedűs Riccardo Minasi és a csembalista Maxim Emelyanychev egy hegedű-, két csembaló- és egy hegedű-csembaló kettősversenyt játszik, s mindehhez társul még egy remek kürtverseny Johannes Hinterholzer előadásában, rá­adásnak pedig „A tyúk” szimfónia is megszólal (g-moll, Hob. I:83), valamint szólócsembalón a C-dúr fantázia (Hob. XVII:4). Kontrasztos zenekari muzsikálás, temperamentumos hegedűszólók, vonzón karcos natúrkürt-hangzás és kissé szárazabb (talán kevésbé szerencsésen mikrofonozott) csembalójáték.
A három billentyűs művet érdemes lett volna háromféle billentyűs hangszeren előadni: a két szólókoncert közül az egyiket csembalón, a másikat fortepianón, a kettősversenyben pedig játszhatott volna orgona (hiszen Haydn a billentyűs szólamot itt erre írta). Sebaj, az összhatás így is meggyőző: megtudjuk belőle, hogy Haydn milyen diadalmasan eredeti versenymű-komponista volt, és a produkciók a nagy előd, Philipp Emanuel Bach hatását is frappánsan tárják fel.

Erato, 2 CD, 2016

Figyelmébe ajánljuk

Emlékfénybetörés

Reisz Gábor Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan című filmjének nyitójelenetében a főszereplő azon gondolkodik, vajon feltűnne-e bárkinek is, ha egyszer csak összeesne és meghalna. Budapest különböző helyszíneire vizionálja a szituációt: kiterül a Nemzeti Múzeum lépcsőjén, a Blahán, a villamoson, egy zebra közepén, az emberek pedig mennek tovább, mintha mi sem történt volna.

Bácsirománc

Mintha csak időgépben röppennénk vissza a 80-as, 90-es évekbe. Semleges, visszatérő díszletek, élesen bevilágított terek, minden epizód végén fontos leckéket tanuló, mégis ismerősen stagnáló figurák és élőben kacagó közönség.

Nők, tájban

Januško Klaudia (1998) csak tavaly végzett a Képzőművészeti Egyetem festőművész mesterszakán, mégis izmos bibliográfiával, számos egyéni kiállítással és külföldi ösztöndíjjal büszkélkedhet – köztük az éppen csak „csírázó” életmű és a mostani egyéni kiállítás szempontjából a legjelentősebbel, a 2024-es izlandival, ahol az „ökofeminizmus szempontjából vizsgálta a lokális éghajlatváltozás hatásának és az izlandi nők társadalmi helyzetének metszéspontjait”.