Illés szekerén

Vangelis (1943–2022)

„Teljes és felmérhetetlenül gazdag életművet hagyott hátra” – szokták írni a hozzá hasonló nagypályás alkotók halálakor. Vangelis esetében leginkább az lenyűgöző, hogy minden kacskaringó, kitérő és temérdek eltérő célt szolgáló munkája dacára életműve organikus egésznek tűnik. Ráadásul mindez görög nemzetiségűként, ami a 20. századi populáris zene erős angolszász hatásai miatt is komoly teljesítmény, bár ehhez azért rögtön hozzátehetjük, hogy a hetvenes évek jeles elektronikus (pop)zenei előadóinak többsége a kontinentális Európából származott.

Az 1943-ban született Evángelosz Odiszéasz Papathanaszíut, azaz Vangelist a szintetizátorok és más „vasak” tövében gubbasztó varázslóként ismerte meg a világ, de az ötvenes–hatvanas években ő is a rock, a beat, később a pszichedelikus/fúziós zene bűvöletében nőtt fel. Már nagyon fiatalon hatott rá a jazz, illetve az akkor kibontakozó rock ’n’ roll-szubkultúra, és már 18 évesen egy Hammond orgona boldog tulajdonosának mondhatta magát. Vangelisnek szüksége is volt e hangszerre, ugyanis fontos szereplője volt a kor pezsgő görög beatzenei életének mint a The Forminx (máskor Formynx) együttes billentyűse, zeneszerzője, ugyanakkor számos más görög előadónak is írt és játszott fel zenéket. Azt is hamar megtanulta, hogy hogyan komponáljon mozgóképekhez, így már a hatvanas években – persze inkább csak otthon ismert – filmzeneszerzővé is vált. Az első nemzetközileg sikeres együttesének létrejöttéhez részben éppen az akkori görög belpolitikai fejlemények adták meg a végső lökést: az 1967-es katonai puccs utáni fojtogató légkör elől néhány zenésztársával, köztük Demis Roussosszal (eredeti neve: Artémiosz Vendúrisz Rúszosz) a popzene mennyországába, Londonba próbált emigrálni, ám munkavállalási engedély híján az 1968-ban éppen forrongó Párizsban telepedtek le. (Vangelis egészen a görög junta 1974-es bukásáig élt ott.) Az addig is együtt zenélgető barátok és kollégák itt alapították meg az Aphrodite’s Childnak nevezett zenekart, amelynek keresztapja a neves producer, Lou Reizner volt. A maga idejében főleg a kontinensen sikeres együttes munkásságát aztán hosszú időre elfelejtette a világ. Jó ideig úgy emlegették őket, hogy Párizsban kezdett zenélni Vangelis (ami nem is igaz), és ott tűnt fel a később komoly popénekesi pályát befutó, valóban elképesztő hangú Demis Roussos. A négytagú zenekar jelentőségének felméréséhez nem elég csak korai slágerüket, a maximálisan rádióbarát Rain and Tearst meghallgatni: az alapvetően progresszív/pszichedelikus indíttatású Aphrodite’s Child legnagyszerűbb alkotása a Jelenések könyvére épülő (több mint 80 perces) dupla album, a 666 1972-ből. A rock, jazz, világzenei, sőt kísérleti zenei inspirációjú monumentális lemezen Vangelis olyan szerzeményeket engedett meg magának (és vert keresztül a Mercury kiadón), mint a híres görög színésznővel, Irene Papasszal rögzített orgazmikus ∞ (Infinity). Az Aphrodite’s Child munkásságát inkább utólag fedezték fel az angolszász zenei világban; olyannyira, hogy a The Four Horsemen című számuk részlete még egy tévéreklámban is felcsendült.