Korog: Maybe Airlines A Korog valószínűleg úgy fog bevonulni a rocktörténetbe, mint az a zenekar, amely sohasem készített két lemezt ugyanazzal az énekessel. A még magyar nyelvű Álmodj makkal! debütöt feléneklő Simon Gábort a Mayhemből ismerős Csihar Attila követte, a 2008-as Mumust viszont már Molnár Kolos rikácsolta fel. ' azóta szintén nem tagja a zenekarnak, a helyére pedig egy ismételten meglepő húzással nem mást hívtak, mint Tanka Balázst, akit a kimondottan sikeres Turbóból ismerhet a közönség.
A szaggatott riffekre épülő, sokszor nem egyértelmű ritmikával megírt dalokat csak elsőre furcsa Tanka klasszikus rockzenekarokat idéző tiszta énekhangjával hallani, hiszen a Korogban az elvetemültség mellett mindig rejtőzött jó adag rock 'n' rollos lazaság is. Aggodalomra pedig semmi ok: a zaklatott lezárásba fulladó Warmtongue Prophet vagy az egészen összetett Blind Black Bird a tanú rá, hogy a Korog most sem züllött üres slágerzenekarrá, a jól eltalált énekdallamok viszont pont annyira teszik könnyebben hallgathatóvá a Maybe Airlinest, hogy a nyitottabb Turbo-rajongók is megszeressék. Ideje őket ismét megnézni élőben.
Wackor: Dramatically Different A Wackor a Koroghoz hasonlóan veterán zenekar, de a székesfehérvári brigád a kilencvenes évek közepe-vége óta változatlan triófelállásban dolgozik. 'k is visszavettek egy kicsit az elmúlt években: a Dramatically Different a harmadik lemezük, az Uncommon Ground című elődje öt éve jelent meg.
A Dramatically Different tökéletes továbbírása annak, amit a Wackor művel. Nem járunk messze az igazságtól, ha úgy próbáljuk leírni a trió zenéjét, mintha a Helmet és a Prong tagjai állnának neki az anyazenekaraiknál némileg rock 'n' rollosabb dalokat írni, ahol egy mélyebb fekvésű Ozzy Osbourne-ra emlékeztető, tipikusan "szereted vagy gyűlölöd" hangú énekes énekel. Nagy-Miklós Péter gitárjátéka egyszerre merít a modern metálból és a Slayerhez vagy az Anthraxhez hasonló őskövületekből, néha pedig Yat-Kha-szerű torokénekkel dobja fel a témákat. Jó dalok nélkül ugyanakkor mit sem ér az egyediségre törekvés, de a Dramatically... egységesen minőségi munka, és noha az elődjét egy hajszállal erősebbnek érzem, a Mechapig vagy a leporolt őskövület Sand Dance mindenképp meggyőző.
Octahed: The Four Directions And Love As Underlying Force Ebben a felhozatalban az Octahed a kakukktojás, hiszen a budapesti gárda fiatal zenészei még a pályafutásuk első felénél tartanak. A The Four Directions... a zenekar második lemeze, a zenét pedig az elmúlt évtizedben a Neurosis és az Isis nyomán Magyarországra is szépen begyűrűző post-metal címkével lehet megkínálni, azaz pszichedelikus, lassú elszállásokkal bőven fűszerezett dalokat kapunk recsegős-kiabálós énekléssel. Az Octahed tagjai, becsületükre legyen mondva, igyekeznek elszakadni a műfaji kliséktől, és ez általában sikerül is nekik: a tizenegy perc fölé csúszó, kiváló megoldásokat tartalmazó, hangulatos The Final Narrative... után például a hallgató nagyon könnyen elfelejti, hogy igazából már csömöre van a műfajtól.
Haw: Soundtrack Of Our Friendship Hosszú és rögös utat járt be a budapesti Haw az első nagylemezéig, hiszen az ígéretesen indult zenekar a kiválóan sikerült, inkább kislemeznek, mint demónak szánt Free Ride Of The Workhorse után csaknem beleállt a földbe. Úgy másfél-két év alatt sikerült csak annyira összekapniuk magukat, hogy elkészítsék az első hivatalos nagylemezt.
A Soundtrack... hallatán pedig mindenki hálát adhat azért, hogy végül a folytatás mellett döntöttek: a mindössze huszonhat perces, de a Slayer nagyjából ugyanilyen rövidre és velősre préselt Reign In Bloodjához hasonlóan hiányérzet nélkül végighallgatható lemez ugyanis annyira jól sikerült, hogy nehéz elképzelni még az idei évre egy ehhez fogható magyar anyagot. A Haw-t szokás együtt emlegetni a hazai stoner/doom/sludge színtérrel, jobbára a tagok múltja miatt - Makó Dávid énekes és Binder Gáspár dobos a Stereochristban játszott, míg a gitáros-basszusgitáros Szabó testvérek az Igor alapítói -, és valóban nem járunk túl messze az igazságtól, ha a lemezt ebbe a kategóriába helyezzük. A Haw ugyanakkor meglepően el tud távolodni a műfaj hazai képviselői által mostanra már a csömörig erőltetett, a Pantera, a Down, illetve a Black Label Society által kitalált kliséktől. Makó Dávid magasabb fekvésben kezdett dolgozni, és szerencsére egyáltalán nem Phil Anselmóra, hanem dallamvilágában inkább az amerikai folkénekesekre emlékeztet, és Szabó Márton gitárjátéka sem merül ki a fenti zenekarok riffjeinek szolgai másolásában: ugyanúgy táplálkozik olyan, itt stílusidegennek tűnő zenekarok munkásságából is, mint a Prong, a Deftones vagy az Entombed. A végeredmény pedig tökéletesen koherens, és erről már az első dal, az idegesen rugdalózó verzéket csodálatos belassulással feloldó We Breathe This Out meggyőzi a hallgatót, aki aztán a My Name-hez vagy a 7 Crows There-hez hasonló, elképesztő erejű témák hallatán végképp megadja magát.
Mind a négy lemez szerzői kiadás, 2014; a lemezek meghallgathatók a zenekarok Bandcamp-oldalán.
