Hiába gondolhatjuk azt a friss híreket olvasva, hogy még mindig a hetvenes években járunk, mert Keith Richards ma is füves cigivel indítja a napot, Ozzy pedig 60 felett is csak részegen tud felvenni egy lemezt, ha aztán ránézünk a csótánynál is szívósabb rocksztárok táborát háromfősre kerekítő Lemmyre, és azt látjuk, hogy kifogott rajta az idő, a whisky-kóla és a piros Malbi.
„Túl öreg a rock and rollhoz, túl fiatal a halálhoz” – énekelte anno Ian Anderson, és valahogy így áll a helyzet Lemmyvel is, aki meglehetősen drámai küzdelmet folytat az elmúlással. Hiszen az öreg bibircsókos a rockzene ideológiájának („örök és elpusztíthatatlan”) egyszerre élő bizonyítéka és cáfolata, aki népszerűségét annak köszönheti, hogy konokul ugyanazt a zenét játssza immár 40 éve, ám az utóbbi időben – egy vérömleny és egy szívbe ültetett defibrillátor után – látványosan leépült az egészsége, csontsoványra fogyott, otthon bottal közlekedik, élőben pedig, ha épp nem mondja le a koncertet, el-elhaló hangon énekel.
| ||
A Bad Magic a Motörheadnek a 22., a halandó Lemmynek pedig a második lemeze. Az első a 2013-as Aftershock volt, az ezredforduló utáni Motörhead másik klasszikusa az Inferno mellett, amely bluesos hangvételével egy időskori, de változatosságáért szerethető zenekart mutatott. A Bad Magic ennek szöges ellentéte, tele kétperces, punkosan slendrián vadulásokkal, amik a Lemmy szomorú állapotáról érkező híreket igyekeznek cáfolni. Vagányabb pontjain egyenesen a Ramones előtt is tisztelgő 1916-ot idézi, de a kilencvenes évek jókedve nélkül, amikor Lemmy utoljára akarta még bevenni a slágerlistákat (ez egyébként csak Ozzynak írt dalaival, például a Mama, I’m Coming Home-mal sikerült neki). A The Devilben (szóló: Brian May), az Evil Eye-ban és a Choking On Your Screamsben is lapul valami nyomasztó, nem véletlen, hogy ezúttal maga az ördög a központi alakja az albumnak, amit a Sympathy For The Devil szexuális kisugárzásától megfosztott, de szomorkásan megkapó átirata zár.
Összességében tehát élvezetes, de kiszámítható lemez a Bad Magic, a huzata jó, húzódala és emlékezetes riffje viszont kevés van, és a szokottnál is több számot írtak rá újra (Electricity–Smiling Like A Killer, Choking On Your Screams–Orgasmatron, Thunder & Lightning–
Iron Fist). A Motörheadnél a stílus, az attitűd mindig is fontosabb volt az egyes daloknál, a zabolátlan Bad Magic így elsősorban Lemmy zenei érve amellett, hogy színpadon, Rickenbackerrel a kézben akar és fog is meghalni. Kinyilatkoztatásnak stílusos, Motörheadnek csak a szokásos.
UDR Music, 2015
