Koncert

Itt a világvége

Verdi: Requiem

  • Kling József
  • 2018. december 8.

Zene

Légszomjam van, dől rólam az izzadság, a szívem ki akar ugrani a helyéről. Nem, ez nem kapuzárási pánik, hanem Verdi Requiemje Sir John Eliot Gardiner vezényletével a Müpában.

Nem értem, mi ez a sokk, hiszen mondhatni Gardineren nőttem fel, számtalanszor megtapasztaltam, hogy nála az a természetes, hogy a műveket a fonákjukról szólaltatja meg. Ráadásul készültem, előző nap meghallgattam a mester 1995-ös Requiem-felvételét, kvázi nem érhetett komolyabb meglepetés.

De a szokatlanul ütős adrenalinfröccsöt már az első tételben kikeverik a mélyvonósok. Most – és nem csak a lemezhez képest – minden hang egy árnyalattal vészjóslóbb és minden ütem hangsúlyosabb. Gardiner nemcsak a historikus játék egyik legnagyobb hatású apafigurája, hanem bűvész, aki valamennyi opust képes kiszabadítani a rájuk rakódott izmusok fogságából. Verdi Requiemje az ő olvasatában semmiképpen sem a vallásos liturgia illusztrációja, és nem is a romantika egyik emblematikus darabja. Miseruhába öltöztetett opera, fakadt ki Hans von Bülow az Allgemeine Zeitung 1874. május 21-én megjelent számában. Noha kirohanásáért 18 évvel később levélben kért bocsánatot Verditől, kritikája máig ható érvénnyel éppenhogy telibe talál, Gardinernél meg pláne. Az operai hangnak a négy bravúros szólista vérmérsékletétől függően enged szabad folyást, de mindegyik a halált akarja megkóstoltatni velünk. Gianluca Buratto intelligens, démoni basszushangon tálalja, Edgaras Montvidas ezüstös tenorja nemes-hősi fénytörésben láttatja, Ann Hallenberg forró mezzoszopránja pedig megpróbálja magához ölelni és babusgatni. Corinne Winters szopránja azonban mindent visz. Többször kihallom belőle a Traviata haldokló Violettáját, illetve az Otello Desdemonájának halálváró Ave Mariáját.

Winters rádob még egy lapáttal színészi gesztusaival, könyörgő mozdulataival, könnyfátyolos tekintetével, de önálló performance-a egy pillanatig sem tűnik öncélú magamutogatásnak. Már csak azért sem, mert egyre növekvő szorongását igazolja mindaz, ami Gardiner saját alapítású együtteseiben – Orchestre Révolutionnaire et Romantique és Monteverdi Choir – zajlik. A maestro Prosperóként suhint pálcájával, nyomában a zenekar bizonyos részei felrobbannak, a kórus tételről tételre fenyegetőbb lavinája maga alá temeti a szólistákat és a közönséget. Gardiner természeti erővé bűvöli Verdi zenéjét, a mindenség sistereg, forr, bugyborékol, önmagát akarja újrateremteni.
A Dies irae (a harag napja) négyszer tör fel a torkokból, a hangszerekből, és hiába tudom előre, hogy most itt a világvége, mégis mindannyiszor váratlanul arcon csap ősrobbanás erejű kitörése, amitől bennem is felsír a szoprán és könyörög: Libera me Domine de morte aeterna (ments meg, Uram, az örök haláltól). Gardiner valami végérvényeset akar mondani ezzel a minden hangjában újragondolt, tökéletesre csiszolt előadással. Megrémiszt, de ugyanezzel az erővel segít is legyőzni a félelmet. A halálnak életíze van.

Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, november 2.

Figyelmébe ajánljuk

Hieronymus Bosch világa

  • - turcsányi -

Michael Connelly nem egy író, inkább egy regénygyár, rosszabb esetben áruvédjegy – az efféle státus persze nem oly ritka zsiráf manapság.

„Rodrigo”

A világ legnagyobb és legrangosabb színházi fesztiválja az avignoni. Jelentős társulatok seregszemléje, illetve már maga a fesztiválmeghívás jelentőssé tesz társulatokat. Aki a hivatalos programban van, az számít valakinek.

Félúton

Egykori nagymenő, aki a csúcsról lepottyanva már csak árnyéka önmagának; féktelen csodagyerek, akinek csak kemény munkára és iránymutatásra van szüksége, hogy azzá a sztárrá váljon, akit a végzete elrendelt neki – a sportfilmek talán legnagyobb kliséi ezek, a Stick pedig épp erre a kettőre épül.

Dinók a budoárban

Ötévesen, egy tollseprűtánccal indult Karácsonyi László (1976) művészi karrierje, diplomáját 2003-ban pedig egy lovagi páncélzatban védte meg. (A páncél maga volt a diplomamunkája.)

Léda a Titanicon

  • Molnár T. Eszter

Ki ne szeretné a Balatont? Főleg, ha csak a szépre emlékszik? Arra, hogy a vonat vidáman, sőt pontosan fut be a hűs állomásra, a papucs nem töri a lábat, a naptej megvéd a leégéstől, és van hely az árnyékban a kempingszéknek és a gumimatracnak.

Angyalszárnycsikorgás

Nagy luxus olyan kis kultúrának, mint a magyar, nem megbecsülni a legjobbjait. Márpedig Halasi Zoltán a kortárs magyar költészet szűk élmezőnyébe tartozik, ám a szakma mintha nem tartaná számon érdemeinek megfelelően, a nagyközönség számára pedig minden bizonnyal ismeretlen.