Nem értem, mi ez a sokk, hiszen mondhatni Gardineren nőttem fel, számtalanszor megtapasztaltam, hogy nála az a természetes, hogy a műveket a fonákjukról szólaltatja meg. Ráadásul készültem, előző nap meghallgattam a mester 1995-ös Requiem-felvételét, kvázi nem érhetett komolyabb meglepetés.
De a szokatlanul ütős adrenalinfröccsöt már az első tételben kikeverik a mélyvonósok. Most – és nem csak a lemezhez képest – minden hang egy árnyalattal vészjóslóbb és minden ütem hangsúlyosabb. Gardiner nemcsak a historikus játék egyik legnagyobb hatású apafigurája, hanem bűvész, aki valamennyi opust képes kiszabadítani a rájuk rakódott izmusok fogságából. Verdi Requiemje az ő olvasatában semmiképpen sem a vallásos liturgia illusztrációja, és nem is a romantika egyik emblematikus darabja. Miseruhába öltöztetett opera, fakadt ki Hans von Bülow az Allgemeine Zeitung 1874. május 21-én megjelent számában. Noha kirohanásáért 18 évvel később levélben kért bocsánatot Verditől, kritikája máig ható érvénnyel éppenhogy telibe talál, Gardinernél meg pláne. Az operai hangnak a négy bravúros szólista vérmérsékletétől függően enged szabad folyást, de mindegyik a halált akarja megkóstoltatni velünk. Gianluca Buratto intelligens, démoni basszushangon tálalja, Edgaras Montvidas ezüstös tenorja nemes-hősi fénytörésben láttatja, Ann Hallenberg forró mezzoszopránja pedig megpróbálja magához ölelni és babusgatni. Corinne Winters szopránja azonban mindent visz. Többször kihallom belőle a Traviata haldokló Violettáját, illetve az Otello Desdemonájának halálváró Ave Mariáját.
Winters rádob még egy lapáttal színészi gesztusaival, könyörgő mozdulataival, könnyfátyolos tekintetével, de önálló performance-a egy pillanatig sem tűnik öncélú magamutogatásnak. Már csak azért sem, mert egyre növekvő szorongását igazolja mindaz, ami Gardiner saját alapítású együtteseiben – Orchestre Révolutionnaire et Romantique és Monteverdi Choir – zajlik. A maestro Prosperóként suhint pálcájával, nyomában a zenekar bizonyos részei felrobbannak, a kórus tételről tételre fenyegetőbb lavinája maga alá temeti a szólistákat és a közönséget. Gardiner természeti erővé bűvöli Verdi zenéjét, a mindenség sistereg, forr, bugyborékol, önmagát akarja újrateremteni.
A Dies irae (a harag napja) négyszer tör fel a torkokból, a hangszerekből, és hiába tudom előre, hogy most itt a világvége, mégis mindannyiszor váratlanul arcon csap ősrobbanás erejű kitörése, amitől bennem is felsír a szoprán és könyörög: Libera me Domine de morte aeterna (ments meg, Uram, az örök haláltól). Gardiner valami végérvényeset akar mondani ezzel a minden hangjában újragondolt, tökéletesre csiszolt előadással. Megrémiszt, de ugyanezzel az erővel segít is legyőzni a félelmet. A halálnak életíze van.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, november 2.
