Meghalt Jack Bruce

  • Soós Tamás
  • 2014. október 26.

Zene

71 éves korában, májbetegségben elhunyt a rocktörténet egyik legnagyobb basszusgitárosa, a Cream valahai tagja, John Mayall vagy épp Ringo Starr partnere. Idén tavasszal beszélgettünk vele, ezzel az interjúval emlékezünk rá.

Jack Bruce már a rockzene kezdeteinél ott pengette basszusgitárját: az Eric Claptonnal és Ginger Bakerrel alapított Creammel a power triók mindenkori mintáját teremtették meg. A mindössze két évig tartó rocksztárság után a kísérletező zenész a dzsessz, a blues és a latin zene felé is elkalandozott szólómunkásságában, hogy levesse a Creamben ráaggatott skatulyákat. Idén márciusban megjelent albuma, a Silver Rails rockzenei tevékenységének keresztmetszetét nyújtja. Telefonon beszéltünk vele.

Magyar Narancs: Milyen tapasztalatok, élmények formálták a Silver Railst?

Jack Bruce: A Rusty Lady például Margaret Thatcher haláláról szól. A 20. század legfontosabb brit politikai döntései, legalábbis az én időmben, hozzá kapcsolódtak. Thatcher és kormánya lényegében tönkretette Angliát. Az Industrial Childban azokra az időkre emlékezem, amikor szülővárosom, Glasgow még a munkásemberek városa volt. Az életben vannak jó meg rossz dolgok, de abban az időben, gyerekként nem volt túl sok jó dolog. A Hidden Cities egy science fiction ötletre épül, és a nagyvárosok gyomrába kalauzol, ahol egész civilizációk élnek elzárva tőlünk.

MN: A torz basszgitárhangok által vezérelt Drone az egyik legmerészebb szám a lemezen.

JB: A fiam mutatott pár bandát, amiket mostanában hallgat, köztük az Omot: ők inspiráltak arra, hogy csak basszust, dobot és éneket tegyek a számba. A Drone sok mindenről szól, a terrorról, a terrorfegyverekről és arról, hogy milyen ijesztő lehet gyereknek lenni Pakisztánban vagy Afganisztánban, amikor drónok repkednek feletted. Olyan, mint a II. világháborúban stukák elől menekülni - ezért is hallhatók benne stuka repülők hangjai. Az egyik sor - "a bátorságod és az állhatatosságod elhozza a győzelmet" - pedig egy létező plakátszlogen volt a II. világháborúban. Az establishment mondta anno: ha te harcolsz, akkor mi fogunk nyerni. Ritka őszinte sor, szerintem egy humorérzékénél lévő dolgozó írhatta a védelmi minisztériumban.

false

MN: A Silver Railsen az első szólólemezed, a Cream feloszlása után kiadott Songs For A Tailor változatosságát szeretted volna megidézni. Milyen érzés volt újrahallgatni azt a lemezt 45 év távlatából?

JB: Még mindig frissnek hatott. De a változatosságánál is jobban szeretem a tempóját és az ütemezését. A Silver Railsnek is kedvelem a tempóját: nem siet, ráadásul változatos, de nem sokkolóan szabados. A Songs For A Tailor egyébként nagyon sikeres lemez volt a Cream akkor még tartó népszerűségének köszönhetően. Ezen az albumon meg tudtam valósítani a zenei elképzeléseimet, és el is tudtam őket juttatni a közönséghez. George Harrison is játszott az egyik számban. Mondta, hogy vigyem be az Apple Recordshoz, és máig emlékszem, milyen büszke voltam, amikor lejátszottam a lemezt a Beatlesnek.

MN: 1970-ben már egy keményvonalas dzsesszlemezzel jelentkeztél, bár a Things We Like-ot két évvel korábban rögzítetted.

JB: Nem akartam, hogy egy dzsesszlemez legyen az első szólóalbumom. Nem tükrözte volna, hogy mit szeretnék csinálni. Én dalokat akartam írni, nem dzsesszdarabokat. A Things We Like nagy részét még gyerekkoromban írtam. Azt hiszem, csak szerettem volna szabadjára engedni őket.

MN: A karriered során rengeteg remek zenésszel játszottál együtt Eric Clapton és Ginger Baker mellett. 1969-ben például Buddy Guyjal és Buddy Milesszal is zenéltél a Supershow című zenés film felvételén, amit "a hírességek jamjének" szántak.

JB: Nagyon jól emlékszem arra az estére, igazi hatvanas évekbeli esemény volt. Ma már nincsenek ilyenek. Ha jól tudom, ez volt a Led Zeppelin első fellépése, de nem engedték meg, hogy nyilvánosságra hozzák a róluk készült felvételeket. (A Dazed And Confused 2003-ban végül megjelent a Zeppelin DVD-jén - S. T.) Nagyon élvezetes volt Buddy Guyjal zenélni, de én Roland Kirkkel szerettem a legjobban játszani.

MN: 1972-ben újfent trióban játszottál két Mountain-zenészszel, Leslie West gitárossal és Corky Laing dobossal. A kritikák azzal vádoltak titeket, hogy csak a Cream sikerét akarjátok meglovagolni.

JB: Akkoriban Tony Williams Lifetime nevű dzsesszbandájában játszottam, de nagyon nehéz volt befuttatni ezt a zenekart, annyira megelőzte a korát. Ezért gondoltam, hogy visszatérek a rock and rollhoz. Véletlen volt, hogy pont Leslie Westtel futottam össze, aki aztán átjött hozzám, és gründoltunk egy bandát. Nagyon hamar sikeresek lettünk, mert Clive Davies (a CBS lemezkiadó feje - S. T.) leszerződtetett minket. Elvileg mi lettünk volna Amerika válasza a Led Zeppelinre. Persze ez nem jött össze.

MN: Miért?

JB: A heroin miatt. Nem ez a legkedvesebb szakasz az életemből. Igyekszem elfeledkezni róla.

MN: Az együttműködésedről Frank Zappával biztos jobb emlékeid vannak. Vele 1974-ben, az Apostrophe című lemezén játszottál együtt.

JB: Frank nagy rajongója volt a basszusgitárjátékomnak és az énekstílusomnak, ezért lépre csalt, hogy játsszak a címadó számban. Azt mondta, szeretné, ha csellóznék a dalban. Persze nem volt nálam cselló, mert nem csellóval a hónom alatt sétálgatok az utcán. Megnyugtatott, hogy majd találunk egyet, aztán megjelent a világ legrosszabb csellójával. Akkor mondtam neki, hogy inkább játszom basszusgitáron. Persze ezt akarta már az elejétől fogva.

MN: Egy évvel korábban szerepeltél Lou Reed Berlin című, nagyzenekari hangszereléssel megtámogatott lemezén. Az is hasonlóan jó élmény volt?

JB: Az rémlik, hogy jó volt Aynsley Dunbar dobossal játszani. A közösen rögzített számainkban nem hallottam túl sok zenét. A producer, Bob Ezrin nagyon okos ember: kvázi a semmiből egy nagyon rétegzett lemezt hozott össze.

MN: 1993-ban újra rocktrióban próbálkoztál: Bakerrel és Gary Moore-ral hoztatok össze egy lemezt.

JB: Az Around The Next Dream jó album volt. Eredetileg Gary Husband lett volna a dobos, de hirtelen úgy döntött, hogy inkább Billy Cobham zenekarához csatlakozik - billentyűsként. Úgyhogy ott álltunk dobos nélkül, és javasoltam, hogy vegyük be Gingert. Zeneileg izgalmas kaland volt, de nehéz dolgunk volt, mert az emberek folyton a Creamhez hasonlították a bandát. Pedig a BBM nem a Cream volt.

MN: Gary Moore nem viselte túl jól a kritikákat akkoriban. Ki gondolta volna, hogy egy ilyen elismert zenész ennyire ad a sajtó véleményére!

JB: Meglepődnél, milyen nagy befolyása van a sajtónak. Szerintem többé-kevésbé a Rolling Stone okozta a Cream végét.

MN: Hogyan?

JB: Írtak egy direkt lehúzós cikket a Creamről. A Rolling Stone is egy a szörnyű magazinok közül, amelyek szeretik támogatni a bandákat, amíg ismeretlenek, de amikor híressé válnak, megnézik, hogy tönkre is tudják-e tenni őket. A hatvanas években, amikor mi kezdtük, sokan idealisták voltak, köztük a Rolling Stone is. Aztán kiderült, hogy az emberek előbb vagy utóbb betagozódnak a rendszerbe, az ideáljaik pedig köddé válnak. Valószínűleg ez történt a Rolling Stone-nal is. Meg rengeteg zenésszel, akiket az ideáljaik helyett egy idő után már csak a pénz érdekelt.

MN: Eric Clapton önéletrajzában azt írta, hogy a Disraeli Gears után a Cream nem fejlődött elég gyorsan, és ez csalódást okozott neki. Te is így voltál ezzel?

JB: A menedzsment túl keményen dolgoztatott minket, ezért egyáltalán nem is volt időnk fejlődni. Egyfolytában csak turnéztunk. Időt kellett volna szakítanunk arra, hogy új számokat írjunk, és akkor talán fejlődtünk volna. De a zenekar így is elérte mindazt, amit célként tűzött ki maga elé. "Fain kis trió" volt, ahogy Frank Zappa mondta. Kifutotta magát az a történet.

MN: Nagyjából egy időben indultatok Jimi Hendrixszel, Clapton bosszankodott is, hogy olyan nagy figyelmet kapott az Are You Experienced? - pont mielőtt kijöttetek a Disraeli Gearsszel. Ráadásul Jimi a Sunshine of Your Love-ot is játszotta a koncertjein. Riválisnak tekintettétek?

JB: Inkább azt mondanám, hogy Jimi úgy döntött, eljátssza az egyik riffemet (nevet). Riválisnak viszont soha nem tartottam a The Jimi Hendrix Experience-t. Jimi annyira rendes, békés fickó volt, hogy nem lehetett ilyen érzésed vele kapcsolatban. Olyan messze járt mindenki előtt, hogy nem is lett volna értelme rivalizálni vele.

MN: 2005-ben a Cream újra összeállt pár koncert erejéig. Arról is volt szó, hogy írtok új számokat, de nem lett belőle semmi. Miért?

JB: Szerintem csak valaki más jártatta a száját... Semmiféle dalszerzés nem történt. A koncertek ötlete a Rock and Roll Hall of Fame beiktatáson született meg 1993-ban, de csak 2005-ben sikerült összehozni. Meg kellett várni, amíg mindhárman meg tudtuk csinálni, és végül meg is csináltuk. Ennyi.

MN: Ezek szerint vége a Cream-sztorinak?

JB: Igen. Valószínűleg Mr. Baker rontotta el. Úgy volt, hogy jövőre csinálunk valamit, de ezt Ginger elszúrta azzal, hogy magára haragította Ericet.

MN: Hamarosan 71 éves leszel. Számít valamit a kor egy rockzenész életében?

JB: Nem tartom magam rockzenésznek - csak zenésznek. A kor viszont sok mindent megváltoztat. Ahogy öregszem, egyre radikálisabb leszek - és nem konzervatívabb. Zeneileg viszont ugyanaz az ember vagyok, mint régen.

Figyelmébe ajánljuk

A kutya mellett

A filmművészetben a Baran című, egyszerre realista és költői remekmű (Madzsid Madzsidi) jóvoltából csodálkozhatott rá a világ először az iráni afgán menekültek sorsára.

Iszony

Kegyetlen, utálatos film Veronika Franz és Severin Fiala legújabb munkája (ők a felelősek a 2014-es, hasonlóan bársonyos Jó éjt, anyu! című horrorért).

Elvis gyémánt félkrajcárja

  • - turcsányi -

Van a Hülye Járások Minisztériumának egy vígjátéki alosztálya, ott írták elő, hogy ha valaki el akarja kerülni a helyzetkomikumok – művészileg nyilván szerfelett alantas – eszköztárának használatát, hősét úgy kell járatnia (lehetőleg a medence partján), hogy a mozgása végig magán hordozza a szerepét.

Saját magány

A Comédie-Française évszázadok óta egyre bővülő, immár többezresre duzzadt repertoárjából most a klasszicista szerző modern köntösbe bújt, Guy Cassiers rendezésében újragondolt változatát hozták el Budapestre – pár hónappal a premier után.

Az én bilincsei

A Losoncról származó Koós Gábor (1986) a Képzőművészeti Egyetem grafikaszakán végzett, és még tanulmányai idején monumentális, több mint két méter magas munkáival lett ismert.

Kihaltunk volna

Ez az átfogó nőtörténeti mű nem Hatsepszut, az egyiptomi fáraónő, vagy Endehuanna, a sumér költőnő, és még csak nem is a vadászó férfi, gyűjtögető nő meséjével kezdődik, hanem egy mára kihalt, hüvelykujjnyi, rovarevő, tojásrakó, pocokszerű lénytől indulunk el, amely még a dinoszauruszok lába mellett osonva vadászott.

Megint vinnének egy múzeumot

Három évvel ezelőtt a Múzeumok Nemzetközi Tanácsa, az ICOM hosszas viták után olyan új múzeumi definíciót alkotott, amelyről úgy vélték, hogy minden tekintetben megfelel a kor követelményeinek. Szerintük a társadalom szolgálatában álló, nem profitorientált, állandó intézmények nevezhetők múzeumnak, amelyek egyebek közt nyitottak és befogadók, etikusak és szakszerűek…

A vezér gyermekkora

Eddig csak a kerek évfordulókon – először 1999-ben, a rejtélyes okból jócskán túlértékelt első Orbán-kormány idején – emlékeztek meg szerényen arról, hogy Orbán Viktor egy nem egész hét (7) perces beszéddel 1989-ben kizavarta a szovjet hadsereget Magyarországról.

Kaland a Botondok házában

Amikor megláttuk szegény doktor Szabót Szentkirályi Alexandra csomagtartójába gyömöszölve, kifacsart végtagokkal, az első reakciónk, mint minden rendes embernek, a segíteni akarás volt. Szabadítsuk ki doktor Szabót menten! – buzgott fel mindannyiónkban a tettvágy. Igen ám, de hogyan?

Netanjahu háborúja

Izrael, vagy inkább az országot önmagával azonosító Benjamin Netanjahu miniszterelnök háborút indított Iránnal. Az akció deklarált célja az Izraelt létében fenyegető iráni atomprojekt felszámolása.

Az új Közel-Kelet

A Hamász és a Hezbollah után Izrael utolsó nagy ellenfelét is katonai eszközökkel kényszerítené térdre. Az iráni nukleáris ambíciók jövőjén túl immár a teheráni rendszer fennmaradása is kérdéses.