Meghalt Jack Bruce

  • Soós Tamás
  • 2014. október 26.

Zene

71 éves korában, májbetegségben elhunyt a rocktörténet egyik legnagyobb basszusgitárosa, a Cream valahai tagja, John Mayall vagy épp Ringo Starr partnere. Idén tavasszal beszélgettünk vele, ezzel az interjúval emlékezünk rá.

Jack Bruce már a rockzene kezdeteinél ott pengette basszusgitárját: az Eric Claptonnal és Ginger Bakerrel alapított Creammel a power triók mindenkori mintáját teremtették meg. A mindössze két évig tartó rocksztárság után a kísérletező zenész a dzsessz, a blues és a latin zene felé is elkalandozott szólómunkásságában, hogy levesse a Creamben ráaggatott skatulyákat. Idén márciusban megjelent albuma, a Silver Rails rockzenei tevékenységének keresztmetszetét nyújtja. Telefonon beszéltünk vele.

Magyar Narancs: Milyen tapasztalatok, élmények formálták a Silver Railst?

Jack Bruce: A Rusty Lady például Margaret Thatcher haláláról szól. A 20. század legfontosabb brit politikai döntései, legalábbis az én időmben, hozzá kapcsolódtak. Thatcher és kormánya lényegében tönkretette Angliát. Az Industrial Childban azokra az időkre emlékezem, amikor szülővárosom, Glasgow még a munkásemberek városa volt. Az életben vannak jó meg rossz dolgok, de abban az időben, gyerekként nem volt túl sok jó dolog. A Hidden Cities egy science fiction ötletre épül, és a nagyvárosok gyomrába kalauzol, ahol egész civilizációk élnek elzárva tőlünk.

MN: A torz basszgitárhangok által vezérelt Drone az egyik legmerészebb szám a lemezen.

JB: A fiam mutatott pár bandát, amiket mostanában hallgat, köztük az Omot: ők inspiráltak arra, hogy csak basszust, dobot és éneket tegyek a számba. A Drone sok mindenről szól, a terrorról, a terrorfegyverekről és arról, hogy milyen ijesztő lehet gyereknek lenni Pakisztánban vagy Afganisztánban, amikor drónok repkednek feletted. Olyan, mint a II. világháborúban stukák elől menekülni - ezért is hallhatók benne stuka repülők hangjai. Az egyik sor - "a bátorságod és az állhatatosságod elhozza a győzelmet" - pedig egy létező plakátszlogen volt a II. világháborúban. Az establishment mondta anno: ha te harcolsz, akkor mi fogunk nyerni. Ritka őszinte sor, szerintem egy humorérzékénél lévő dolgozó írhatta a védelmi minisztériumban.

false

MN: A Silver Railsen az első szólólemezed, a Cream feloszlása után kiadott Songs For A Tailor változatosságát szeretted volna megidézni. Milyen érzés volt újrahallgatni azt a lemezt 45 év távlatából?

JB: Még mindig frissnek hatott. De a változatosságánál is jobban szeretem a tempóját és az ütemezését. A Silver Railsnek is kedvelem a tempóját: nem siet, ráadásul változatos, de nem sokkolóan szabados. A Songs For A Tailor egyébként nagyon sikeres lemez volt a Cream akkor még tartó népszerűségének köszönhetően. Ezen az albumon meg tudtam valósítani a zenei elképzeléseimet, és el is tudtam őket juttatni a közönséghez. George Harrison is játszott az egyik számban. Mondta, hogy vigyem be az Apple Recordshoz, és máig emlékszem, milyen büszke voltam, amikor lejátszottam a lemezt a Beatlesnek.

MN: 1970-ben már egy keményvonalas dzsesszlemezzel jelentkeztél, bár a Things We Like-ot két évvel korábban rögzítetted.

JB: Nem akartam, hogy egy dzsesszlemez legyen az első szólóalbumom. Nem tükrözte volna, hogy mit szeretnék csinálni. Én dalokat akartam írni, nem dzsesszdarabokat. A Things We Like nagy részét még gyerekkoromban írtam. Azt hiszem, csak szerettem volna szabadjára engedni őket.

MN: A karriered során rengeteg remek zenésszel játszottál együtt Eric Clapton és Ginger Baker mellett. 1969-ben például Buddy Guyjal és Buddy Milesszal is zenéltél a Supershow című zenés film felvételén, amit "a hírességek jamjének" szántak.

JB: Nagyon jól emlékszem arra az estére, igazi hatvanas évekbeli esemény volt. Ma már nincsenek ilyenek. Ha jól tudom, ez volt a Led Zeppelin első fellépése, de nem engedték meg, hogy nyilvánosságra hozzák a róluk készült felvételeket. (A Dazed And Confused 2003-ban végül megjelent a Zeppelin DVD-jén - S. T.) Nagyon élvezetes volt Buddy Guyjal zenélni, de én Roland Kirkkel szerettem a legjobban játszani.

MN: 1972-ben újfent trióban játszottál két Mountain-zenészszel, Leslie West gitárossal és Corky Laing dobossal. A kritikák azzal vádoltak titeket, hogy csak a Cream sikerét akarjátok meglovagolni.

JB: Akkoriban Tony Williams Lifetime nevű dzsesszbandájában játszottam, de nagyon nehéz volt befuttatni ezt a zenekart, annyira megelőzte a korát. Ezért gondoltam, hogy visszatérek a rock and rollhoz. Véletlen volt, hogy pont Leslie Westtel futottam össze, aki aztán átjött hozzám, és gründoltunk egy bandát. Nagyon hamar sikeresek lettünk, mert Clive Davies (a CBS lemezkiadó feje - S. T.) leszerződtetett minket. Elvileg mi lettünk volna Amerika válasza a Led Zeppelinre. Persze ez nem jött össze.

MN: Miért?

JB: A heroin miatt. Nem ez a legkedvesebb szakasz az életemből. Igyekszem elfeledkezni róla.

MN: Az együttműködésedről Frank Zappával biztos jobb emlékeid vannak. Vele 1974-ben, az Apostrophe című lemezén játszottál együtt.

JB: Frank nagy rajongója volt a basszusgitárjátékomnak és az énekstílusomnak, ezért lépre csalt, hogy játsszak a címadó számban. Azt mondta, szeretné, ha csellóznék a dalban. Persze nem volt nálam cselló, mert nem csellóval a hónom alatt sétálgatok az utcán. Megnyugtatott, hogy majd találunk egyet, aztán megjelent a világ legrosszabb csellójával. Akkor mondtam neki, hogy inkább játszom basszusgitáron. Persze ezt akarta már az elejétől fogva.

MN: Egy évvel korábban szerepeltél Lou Reed Berlin című, nagyzenekari hangszereléssel megtámogatott lemezén. Az is hasonlóan jó élmény volt?

JB: Az rémlik, hogy jó volt Aynsley Dunbar dobossal játszani. A közösen rögzített számainkban nem hallottam túl sok zenét. A producer, Bob Ezrin nagyon okos ember: kvázi a semmiből egy nagyon rétegzett lemezt hozott össze.

MN: 1993-ban újra rocktrióban próbálkoztál: Bakerrel és Gary Moore-ral hoztatok össze egy lemezt.

JB: Az Around The Next Dream jó album volt. Eredetileg Gary Husband lett volna a dobos, de hirtelen úgy döntött, hogy inkább Billy Cobham zenekarához csatlakozik - billentyűsként. Úgyhogy ott álltunk dobos nélkül, és javasoltam, hogy vegyük be Gingert. Zeneileg izgalmas kaland volt, de nehéz dolgunk volt, mert az emberek folyton a Creamhez hasonlították a bandát. Pedig a BBM nem a Cream volt.

MN: Gary Moore nem viselte túl jól a kritikákat akkoriban. Ki gondolta volna, hogy egy ilyen elismert zenész ennyire ad a sajtó véleményére!

JB: Meglepődnél, milyen nagy befolyása van a sajtónak. Szerintem többé-kevésbé a Rolling Stone okozta a Cream végét.

MN: Hogyan?

JB: Írtak egy direkt lehúzós cikket a Creamről. A Rolling Stone is egy a szörnyű magazinok közül, amelyek szeretik támogatni a bandákat, amíg ismeretlenek, de amikor híressé válnak, megnézik, hogy tönkre is tudják-e tenni őket. A hatvanas években, amikor mi kezdtük, sokan idealisták voltak, köztük a Rolling Stone is. Aztán kiderült, hogy az emberek előbb vagy utóbb betagozódnak a rendszerbe, az ideáljaik pedig köddé válnak. Valószínűleg ez történt a Rolling Stone-nal is. Meg rengeteg zenésszel, akiket az ideáljaik helyett egy idő után már csak a pénz érdekelt.

MN: Eric Clapton önéletrajzában azt írta, hogy a Disraeli Gears után a Cream nem fejlődött elég gyorsan, és ez csalódást okozott neki. Te is így voltál ezzel?

JB: A menedzsment túl keményen dolgoztatott minket, ezért egyáltalán nem is volt időnk fejlődni. Egyfolytában csak turnéztunk. Időt kellett volna szakítanunk arra, hogy új számokat írjunk, és akkor talán fejlődtünk volna. De a zenekar így is elérte mindazt, amit célként tűzött ki maga elé. "Fain kis trió" volt, ahogy Frank Zappa mondta. Kifutotta magát az a történet.

MN: Nagyjából egy időben indultatok Jimi Hendrixszel, Clapton bosszankodott is, hogy olyan nagy figyelmet kapott az Are You Experienced? - pont mielőtt kijöttetek a Disraeli Gearsszel. Ráadásul Jimi a Sunshine of Your Love-ot is játszotta a koncertjein. Riválisnak tekintettétek?

JB: Inkább azt mondanám, hogy Jimi úgy döntött, eljátssza az egyik riffemet (nevet). Riválisnak viszont soha nem tartottam a The Jimi Hendrix Experience-t. Jimi annyira rendes, békés fickó volt, hogy nem lehetett ilyen érzésed vele kapcsolatban. Olyan messze járt mindenki előtt, hogy nem is lett volna értelme rivalizálni vele.

MN: 2005-ben a Cream újra összeállt pár koncert erejéig. Arról is volt szó, hogy írtok új számokat, de nem lett belőle semmi. Miért?

JB: Szerintem csak valaki más jártatta a száját... Semmiféle dalszerzés nem történt. A koncertek ötlete a Rock and Roll Hall of Fame beiktatáson született meg 1993-ban, de csak 2005-ben sikerült összehozni. Meg kellett várni, amíg mindhárman meg tudtuk csinálni, és végül meg is csináltuk. Ennyi.

MN: Ezek szerint vége a Cream-sztorinak?

JB: Igen. Valószínűleg Mr. Baker rontotta el. Úgy volt, hogy jövőre csinálunk valamit, de ezt Ginger elszúrta azzal, hogy magára haragította Ericet.

MN: Hamarosan 71 éves leszel. Számít valamit a kor egy rockzenész életében?

JB: Nem tartom magam rockzenésznek - csak zenésznek. A kor viszont sok mindent megváltoztat. Ahogy öregszem, egyre radikálisabb leszek - és nem konzervatívabb. Zeneileg viszont ugyanaz az ember vagyok, mint régen.

Neked ajánljuk