Jamie Winchester: "Amikor a pénz bekerül a képbe, számomra valami elvész"

Zene

Nyolc év telt el azóta, hogy Jamie Winchester zenei karrierjét hátrahagyva visszaköltözött Írországba, ahol teljesen hétköznapi, civil életet él. Csak akkor áll színpadra, ha Magyarországra látogat, legközelebb szeptemberben érkezik az 50. születésnapjára rendezett nagy koncert alkalmából.

Kedves Olvasónk!

Ez a cikk a Magyar Narancs 2021. szeptember 2-i számában jelent meg. Most ezt az írást ebből a lapszámunkból hosszabb verzióban, széles körben, ingyenesen is hozzáférhetővé tesszük.

Részben azért, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen megismerkedjenek a tartalmával, részben pedig azért, hogy megmutassuk, érdemes a Narancsot megvásárolni is, hiszen minden számban hasonlóan érdekes cikkeket találhatnak – és a lap immár digitálisan is előfizethető, cikkei számítógépen, okostelefonon és tableten is olvashatóak.

magyarnarancs.hu-n emellett a továbbiakban sem csak fizetőfal mögötti tartalmakat találnak, így mindig érdemes benézni hozzánk. 

Visszavárjuk!

A szerk.

Magyar Narancs: Mekkora szerepet játszik a zene az életedben jelenleg?

Jamie Winchester: Ha konkrét számot kellene mondani, akkor az időmnek legfeljebb 10–20 százalékát tölti ki. Nem ebből élek, ettől függetlenül sokat van a fejemben. Új dalokon is dolgozom, amelyek lassú tempóban, de előbb-utóbb meg fognak jelenni. Emellett stúdiómunkákat is vállalok más zenészeknek, legyen szó keverésről, vokálozásról, vagy akár producerkedésről. Legutóbb épp a nálam is basszusgitározó Giret Gábor szólólemezét kevertem, mindig ez volt a kedvenc munkafolyamatom.

MN: Nem hiányzik, hogy gyakrabban állj színpadra, akár Írországban is?

JW: Amikor ideköltöztem, húztam egy vonalat azzal kapcsolatban, hogy nem akarom összemosni a civil és a zenész énem. Most egy nagy tech cégnek dolgozom terméktámogatási területen, szerencsére home office-ból, ami nagyon kényelmes. Nem véletlenül hagytam ott a zeneipart, azt éreztem, hogy más mederbe kell terelnem az életemet. Abban a másodpercben, amikor a pénz bekerül a képbe, számomra valami elvész, mégpedig az a gyermeki csodálat és naivitás, amivel az ember 14 évesen először eljátssza a Smoke on the Watert elektromos gitáron. Én pedig nem akartam ezt veszni hagyni, ráadásul egészséges sem volt a rengeteg fellépés és a vele járó életmód, ami korábban jellemzett. Kellett találnom egy egyensúlyt, ami az lett, hogy Írországban egyáltalán nem lépek fel. Ha nagyon hiányzik a színpad, nyitva áll az ajtó Magyarország felé, de a koncertezés sosem volt a kedvenc tevékenységem a zenélésen belül, szóval jól megvagyok nélküle.

MN: Mennyire tudtál elszakadni Magyarországtól? Követed az itthoni híreket és a zenei élet alakulását?

JW: Abszolút követem, a családom ott élő részével és a régi ismerősökkel is rendszeresen tartom a kapcsolatot, illetve a gyerekeim is gyakran utaznak oda. Aktívan használom a Facebookot, ez szintén megkönnyíti, hogy képben legyek. Nem állítom, hogy minden új zenét meghallgatok, de nagy Dalfutár-rajongó vagyok, ennek köszönhetően sok tehetséges előadót megismertem az utóbbi időben. Nagyon szeretem az Ék zenekart, Mike Gotthard és Szebényi Dani közös dolgait, valamint az új Hiperkarma-dal és -klip is zseniális lett szerintem.

 
 
Fotó: Molek Csaba 

MN: Miben lett jobb az életed a visszaköltözés óta?

JW: Rendszer, nyugalom és élhetőség. Nem mondok nagy újdonságot azzal, hogy a hivatásos zenészélet Magyarországon óriási bizonytalansággal jár, amit egy ponton túl egyre nehezebben viseltem. Egy popkarrier fenntartásához ma már rengeteg extra dologra kell figyelni, a kötelező közösségi médiás jelenlét és az állandó lájkvadászat pedig nagyon távol áll attól, amiért annak idején ezt a szakmát választottam. Nekem a zenélés öröme a fontos, kiver a víz, ha tévéműsorokba kell járnom jópofizni, hogy így népszerűsítsem a következő koncertemet. Ez soha nem motivált, és akkor a vicces ruhákban vagy maszkban éneklésről ne is beszéljünk. De a mostani helyzetem tét nélküli: annyiszor lépek fel, ahányszor kedvem van, és mivel nem függök tőle anyagilag, a külsőségekre sem kell odafigyelnem.

MN: Milyen érzés visszatérni Magyarországra?

JW: Feltalálom magam, hiszen lehúztam ott 25 évet, de az utóbbi időben egyre kevésbé érzem a magaménak. Persze mondhatjuk, hogy ez természetes folyamat, hiszen lassan tíz éve elköltöztem, de kicsit így is szürreális. Néha el szoktam menni olyan helyekre, ahová régen rengeteget jártam, hogy megnézzem, mit váltanak ki belőlem, de a langyos nosztalgián kívül szinte egyáltalán nem érintenek már meg.

MN: Hogyan élted meg, amikor 50 éves lettél?

JW: Nem igazán éreztem fordulópontot. Teljesen jól elvagyok azzal, hogy most már az 51-et is betöltöttem, nem szenvedek az öregedés miatt. Ha valamiért megváltozott az éle­tem az elmúlt másfél évben, az nem emiatt volt, hanem mert a bolygó egyébként is a feje tetejére állt. Szóval ez az egész inkább csak ürügy volt arra, hogy csináljunk egy nagy bulit.

MN: Mi várható a születésnapi koncerten?

JW: Amikor először felmerült, hogy tartsunk életműkoncertet, elzárkóztam tőle, mivel vannak sokkal idősebb kollégáim is, akik jóval többet tettek le az asztalra, mégsem volt eddig ilyen előadásuk. Ezért lett a címe félig-meddig viccesen Félúton, ami 50 évesen még optimistán bár, de reálisnak tűnt, a járvány miatti csúszással együtt viszont már 102 évig kellene kihúznom… Próbáltam az eddigi karrierem legfontosabb állomásait összefoglalni, a vezérfonal az volt, hogy olyan zenekarokat idézzünk meg, ahol én voltam a frontember. Ez alól csak a Tátrai Band a kivétel, ott ugyan nem énekeltem szólót, mégis nagyon fontosnak tartom, ezért meghívtam Tátrai Tibort és Pálvölgyi Gézát. A Boom Boomnál sajnos átírta a forgatókönyvet Szappanos György halála, de Mohai Tamás és Borlai Gergő ott lesz. A koncerten nem maradhat ki a Hrutka Róberttel közös produkció sem, és jön Pásztor Simi is, akivel a szólólemezeimet készítettem, illetve a most formálódó dalokon is együtt dolgozunk.

MN: Lemezt is tervezel kiadni?

JW: A formátumot még nem döntöttem el, egyelőre az a célom, hogy vegyük fel és keverjük készre a dalokat. A legvalószínűbb, hogy ha összejön öt-hat szám, azokat kiadjuk EP-ként. De a megjelenéstől függetlenül nekem egyfajta terápia is ez az egész. Minden teljesen online zajlik: a megírt vázlatokat először Pásztor Siminek küldöm át, ő hozzáteszi a maga ötleteit és zeneiségét, Borlai Gergő Barcelonában játssza fel a dobsávokat, a többiek pedig Budapesten a saját részüket.

(Jamie Winchester szeptember 16-án lép fel a Budapest Parkban)

Kedves Olvasónk!

Elindult hírlevelünk, ha szeretné, hogy önnek is elküldjük heti ajánlónkat, kattintson ide a feliratkozásért!

A Magyar Narancs független, szabad politikai és kulturális hetilap.

Jöjjön el mindennap: fontos napi híreink ingyenesen hozzáférhetők! De a nyomtatott Narancs is zsákszám tartalmaz fontos, remek cikkeket, s ezek digitálisan is előfizethetők itt.

Fizessen elő, vagy támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult.