Jamie Winchester: "Amikor a pénz bekerül a képbe, számomra valami elvész"

Nyolc év telt el azóta, hogy Jamie Winchester zenei karrierjét hátrahagyva visszaköltözött Írországba, ahol teljesen hétköznapi, civil életet él. Csak akkor áll színpadra, ha Magyarországra látogat, legközelebb szeptemberben érkezik az 50. születésnapjára rendezett nagy koncert alkalmából.

Magyar Narancs: Mekkora szerepet játszik a zene az életedben jelenleg?

Jamie Winchester: Ha konkrét számot kellene mondani, akkor az időmnek legfeljebb 10–20 százalékát tölti ki. Nem ebből élek, ettől függetlenül sokat van a fejemben. Új dalokon is dolgozom, amelyek lassú tempóban, de előbb-utóbb meg fognak jelenni. Emellett stúdiómunkákat is vállalok más zenészeknek, legyen szó keverésről, vokálozásról, vagy akár producerkedésről. Legutóbb épp a nálam is basszusgitározó Giret Gábor szólólemezét kevertem, mindig ez volt a kedvenc munkafolyamatom.

MN: Nem hiányzik, hogy gyakrabban állj színpadra, akár Írországban is?

JW: Amikor ideköltöztem, húztam egy vonalat azzal kapcsolatban, hogy nem akarom összemosni a civil és a zenész énem. Most egy nagy tech cégnek dolgozom terméktámogatási területen, szerencsére home office-ból, ami nagyon kényelmes. Nem véletlenül hagytam ott a zeneipart, azt éreztem, hogy más mederbe kell terelnem az életemet. Abban a másodpercben, amikor a pénz bekerül a képbe, számomra valami elvész, mégpedig az a gyermeki csodálat és naivitás, amivel az ember 14 évesen először eljátssza a Smoke on the Watert elektromos gitáron. Én pedig nem akartam ezt veszni hagyni, ráadásul egészséges sem volt a rengeteg fellépés és a vele járó életmód, ami korábban jellemzett. Kellett találnom egy egyensúlyt, ami az lett, hogy Írországban egyáltalán nem lépek fel. Ha nagyon hiányzik a színpad, nyitva áll az ajtó Magyarország felé, de a koncertezés sosem volt a kedvenc tevékenységem a zenélésen belül, szóval jól megvagyok nélküle.

MN: Mennyire tudtál elszakadni Magyarországtól? Követed az itthoni híreket és a zenei élet alakulását?

JW: Abszolút követem, a családom ott élő részével és a régi ismerősökkel is rendszeresen tartom a kapcsolatot, illetve a gyerekeim is gyakran utaznak oda. Aktívan használom a Facebookot, ez szintén megkönnyíti, hogy képben legyek. Nem állítom, hogy minden új zenét meghallgatok, de nagy Dalfutár-rajongó vagyok, ennek köszönhetően sok tehetséges előadót megismertem az utóbbi időben. Nagyon szeretem az Ék zenekart, Mike Gotthard és Szebényi Dani közös dolgait, valamint az új Hiperkarma-dal és -klip is zseniális lett szerintem.

 

 

Fotó: Molek Csaba 

MN: Miben lett jobb az életed a visszaköltözés óta?

JW: Rendszer, nyugalom és élhetőség. Nem mondok nagy újdonságot azzal, hogy a hivatásos zenészélet Magyarországon óriási bizonytalansággal jár, amit egy ponton túl egyre nehezebben viseltem. Egy popkarrier fenntartásához ma már rengeteg extra dologra kell figyelni, a kötelező közösségi médiás jelenlét és az állandó lájkvadászat pedig nagyon távol áll attól, amiért annak idején ezt a szakmát választottam. Nekem a zenélés öröme a fontos, kiver a víz, ha tévéműsorokba kell járnom jópofizni, hogy így népszerűsítsem a következő koncertemet. Ez soha nem motivált, és akkor a vicces ruhákban vagy maszkban éneklésről ne is beszéljünk. De a mostani helyzetem tét nélküli: annyiszor lépek fel, ahányszor kedvem van, és mivel nem függök tőle anyagilag, a külsőségekre sem kell odafigyelnem.

MN: Milyen érzés visszatérni Magyarországra?

JW: Feltalálom magam, hiszen lehúztam ott 25 évet, de az utóbbi időben egyre kevésbé érzem a magaménak. Persze mondhatjuk, hogy ez természetes folyamat, hiszen lassan tíz éve elköltöztem, de kicsit így is szürreális. Néha el szoktam menni olyan helyekre, ahová régen rengeteget jártam, hogy megnézzem, mit váltanak ki belőlem, de a langyos nosztalgián kívül szinte egyáltalán nem érintenek már meg.

MN: Hogyan élted meg, amikor 50 éves lettél?

JW: Nem igazán éreztem fordulópontot. Teljesen jól elvagyok azzal, hogy most már az 51-et is betöltöttem, nem szenvedek az öregedés miatt. Ha valamiért megváltozott az éle­tem az elmúlt másfél évben, az nem emiatt volt, hanem mert a bolygó egyébként is a feje tetejére állt. Szóval ez az egész inkább csak ürügy volt arra, hogy csináljunk egy nagy bulit.

MN: Mi várható a születésnapi koncerten?

JW: Amikor először felmerült, hogy tartsunk életműkoncertet, elzárkóztam tőle, mivel vannak sokkal idősebb kollégáim is, akik jóval többet tettek le az asztalra, mégsem volt eddig ilyen előadásuk. Ezért lett a címe félig-meddig viccesen Félúton, ami 50 évesen még optimistán bár, de reálisnak tűnt, a járvány miatti csúszással együtt viszont már 102 évig kellene kihúznom… Próbáltam az eddigi karrierem legfontosabb állomásait összefoglalni, a vezérfonal az volt, hogy olyan zenekarokat idézzünk meg, ahol én voltam a frontember. Ez alól csak a Tátrai Band a kivétel, ott ugyan nem énekeltem szólót, mégis nagyon fontosnak tartom, ezért meghívtam Tátrai Tibort és Pálvölgyi Gézát. A Boom Boomnál sajnos átírta a forgatókönyvet Szappanos György halála, de Mohai Tamás és Borlai Gergő ott lesz. A koncerten nem maradhat ki a Hrutka Róberttel közös produkció sem, és jön Pásztor Simi is, akivel a szólólemezeimet készítettem, illetve a most formálódó dalokon is együtt dolgozunk.

MN: Lemezt is tervezel kiadni?

JW: A formátumot még nem döntöttem el, egyelőre az a célom, hogy vegyük fel és keverjük készre a dalokat. A legvalószínűbb, hogy ha összejön öt-hat szám, azokat kiadjuk EP-ként. De a megjelenéstől függetlenül nekem egyfajta terápia is ez az egész. Minden teljesen online zajlik: a megírt vázlatokat először Pásztor Siminek küldöm át, ő hozzáteszi a maga ötleteit és zeneiségét, Borlai Gergő Barcelonában játssza fel a dobsávokat, a többiek pedig Budapesten a saját részüket.

(Jamie Winchester szeptember 16-án lép fel a Budapest Parkban)