Amikor énekelni kezd, az ereje teljében lévő, megszállott Patti Smith juthat elsőként az eszünkbe, és nemcsak a dallamformálási technika, hanem a minőség okán is: Jessica kivételes énekes, és párját ritkítóan szuggesztív előadó.
Minden szempontból általa irányított zenekara, a Jex Thoth nem most kezd felhasalni az okkult rock egyre terebélyesedő hullámára, így sokszorosan megérdemelné, hogy a stílus (egyelőre inkább csak az underground szintjén tapasztalható) divatossá válásával a zenekar most megjelenő második lemeze váratlan magasságokba emelkedjen a következő hónapok során. Az érzékiséggel vegyített fekete mágia George R. R. Martin regényei nyomán amúgy is egyre népszerűbb, és ha van egy kis igazság a Földön, akkor a Jex Thoth lehet a Trónok harca-generáció kultuszzenekara. Akkor majd olyan helyeken is felléphetnek végre, ahol a hattagú zenekar billentyűse nem szorul a hangfalak mögé az aprócska színpadon - másfelől viszont ezt a zenét mintha pontosan a Trafik levegőtlen, szűkös és alulvilágított pincehelyiségére találták volna ki, ahol ezúttal mindenki meglepetésére közel tökéletes hangzást sikerül elővarázsolni. Így nemcsak a gitárosok (akiknek a vezérasszony nyilván megszabta, hogy a megjelenésük és a pengetési technikájuk is kizárólag az 1960-79 közötti időszakból meríthet) fele sebességre lassított Sabbath-riffjeinek dohogása jut el a fülekig, hanem a motívumait az ős-hardrock és a korabeli B-horrorok közös halmazából kiválasztó billentyűs széles ecsetvonásokkal felkent, lilás-vöröses hangfoltjai, sőt még annak a zaja is, amikor az énekesnő végighúzza körmeit a plafon vascsövén. Sötét, titokzatos audiopornó ez a legsűrűbb fajtából.
Trafik klub, május 20.
