(Az interjú eredetileg a Magyar Narancs hetilap 2020. március 5-i számában jelent meg, most újraközöljük teljes terjedelmében online is.)
Magyar Narancs: Hogyan született meg A nemzedék nélküli ember című szerzői ested?
Beck Zoltán: Az emberek szeretik úgy berendezni a világot a maguk számára, mint a nagyáruházakban a polcokat, ahol az egyik helyen a tejtermékek vannak, a másikon a pékáruk, megint máshol a zöldségek, és ha a tojás nem keveredik a marhahússal, azt hiszik, rend van. A világ berendezésének egyik módja az, hogy nemzedékekben gondolkodunk, amikor tartozni akarunk egy csoporthoz, de az „azok a hatvanas évek” és a „bezzeg az én időmben” narratívák alapvetően hamis képet festenek.
| ||
Az emberek mégis ragaszkodnak ezekhez az elbeszélésekhez, mert így nem kell szembenézniük a saját felelősségeikkel, hiszen a generációjuk, és nem ők személyesen hibáztak, a sikereket meg mintegy annak ellenére, ők maguk érték el. Szóval ezzel nagyszerű énvédelmet lehet fenntartani. A 30Y-dalokból és prózaszövegekből összeálló estre egy olyan, nemzedék nélküli emberről akartam írni, aki ezt a páncélt dobja le, áll a színpadon, meztelenül és kiszolgáltatottan, és remélem, igaz módon.
MN: ’71-es születésűként te is a kilencvenes évek underground generációjához tartozol, mint Kiss Tibi vagy Lovasi, de a 30Y csak a kétezres években lépett színre. Ezért érzed magad nemzedék nélküli embernek?
BZ: Ha hinnék is a generációkban, akkor sem gondolnám azt, hogy az a születési évekkel függene össze. A generációs közösség-élményt inkább a közös gondolatok, a világra való rátekintés közös pozíciója szervezi. Szóval nem arra a vonatra szálltam fel, amire ők, és nem akkor: 33 voltam, amikor az első lemezünk 2004-ben megjelent. Előtte valószínűleg nem voltam rá készen.
MN: Miért?
BZ: Ennek részben egyszerű fiziológiai magyarázata van. Közel 30 éves koromig mutáltam, emiatt nem is tudtam, milyen a hangom. Az volt a szerencsém – ami persze elsőre szerencsétlenségnek tűnik –, hogy jóformán megnémultam, mert rossz technikával énekeltem, úgyhogy műteni kellett. Balatinecz Márta néni tanított meg aztán újra énekelni. Amit az emberek Beck Zoli-hangként ismernek, a kétezres évek közepére lett meg a maga erényeivel és korlátaival. De a nyelv, amit a dalszövegeimben használok, az is a kétezres évekre érkezett meg. Valahogy pontosabb, élesebb szövegeket kezdtem írni, mint azelőtt. És még egy személyes ok: amikor Zaza (Beck László, a 30Y dobosa – S. T.) megszületett, világos volt, hogy együtt fogjuk tölteni az életünket. Nyolc év korkülönbség van köztünk, ő ráadásul hatévesen átrohant egy lengőajtón, ami levágta a csuklóját, vissza kellett varrni és újra kellett tanulnia írni. Egyszerűen csak ki kellett várni, mire szinkronba kerültünk egymással.
MN: A tavalyi lemezetek, a ki az akit még megölelnél előtt azt hitted, nincs már benned több lemez, mégis ez lett talán az eddigi legjobb és gondolatilag is legrétegzettebb 30Y-album.
BZ: Azt hittem, hogy megírtam mindent, amit meg akartam, de az Epi (Andl Helga, Beck Zoli felesége – S. T.) csak mosolygott, hogy minden lemez előtt azt mondom, hogy nem tudok többet írni. A kétségbeesés az alkotói folyamatom része. És valóban, amikor egyszer csak kigurult a gyáva, a ha igaz és a ki az aki most menekül, rátaláltam egy új zenei és szövegnyelvre, ami marhára izgatott, mert nem merült ki abban, hogy ennyi idő után már tudok 30Y-os dalokat írni és beckzolisan énekelni, és különösen élesen esett egybe az aktuális énemmel és a zenekar gondolatvilágával. Reményeim szerint ezek a dalok a magyar társadalomhoz és általában az emberiséghez kapcsolódó kétségeinkre, értékválságainkra is reflektálnak.
MN: Mely kétségeid fogalmaztad bele a dalokba?
BZ: Az a társadalom, amely arrafelé mozog, hogy bűnbakokat keressen, és a gyűlöletből nyerjen energiát, folytonos egzisztenciális szorongást teremt. Alapvető problémának látom, hogy az európai társadalmakban nem a dialógus és a közös gondolkodás kínál megoldást a problémákra, hanem egyik oldalon a gyűlölet, a másikon pedig az autokrata akarat, a kisajátítás és a hatalom. Azt hiszem, talán abban bízom, hogy ezek sokunk kétségei.
MN: Lehet, de Magyarországon kevés zenész hajlandó megszólalni társadalmi-közéleti kérdésekben. Az évek során változott a véleményed a közéleti szerepvállalásról?
BZ: A megszólaláshoz tér kell: olyan tér, ahol a megszólalás maga érthetővé válik. Ebben az értelemben a megszólalás lehetetlennek tűnik, mert kiszolgáltatódik egy önmagában problémás elbeszélésnek, amely polarizált módon rendezi a világot. De én nem tartozom sehová, a praktikus, önérdekű politikát nem is gondolom politikának, inkább ostoba és önző csatározásnak, és nekem nincs kedvem ahhoz, hogy bármely oldal kisajátító akaratának valami éppen használható eszköze legyek. Számomra a politika tulajdonképpen morális kérdés.
| ||
MN: Íróként mintha termékenyebb lennél: mostanában egyre több novelláddal, irodalmi szövegeddel találkozni. Az irodalmi-zenés együttműködések, a Rájátszás és a Háy Come Beck hatása ez?
BZ: Az új lemez kapcsán valaki azt mondta, hogy érződik Háy János hatása a szövegeken. Amire csak azt tudom válaszolni, hogy nagy baj lenne, ha nem érződne, minekutána lassan tíz éve dolgozunk együtt. Ezeket a találkozásokat nem tudom és nem is akarom eltávolítani magamtól – az írók és az írásaik is sokat jelentenek a számomra. De a próza evidensen része a közlésemnek: mióta írok, mindig írtam prózát. Főiskolásként jelentek meg az első novelláim a Kilátóban, a Bárban, Pécsett az egyetemen a Felhő című lapban.
2008 körül félve, sűrű elnézéseket kérve adtam oda a novelláimat a Jelenkornak, mondtam, nyugodtan dobják ki, ha nem jók, de aztán megjelentek. Örülök, ha sikerült találni egy nyelvet, amelyen beszélni tudok. Élvezem, hogy játszhatok a prózával, és megtisztelő, hogy az ÉS idén felkért egy tárcanovella-sorozatra, de ettől még nem gondolom magam írónak. Az is lehet, hogy a novelláim nem mások, mint a zenész lustasága. Abból a történetből lesz novella, amit nem akarok dalban megszervezni.
MN: 2000 óta tanítasz a pécsi egyetem romológia tanszékén. Miért kezdett érdekelni a cigány irodalom?
BZ: Még gimisként olvastam Holdosi József Kányák című regényét, akiről akkor, internet híján, nem tudtam, kicsoda. Csak később, a főiskolán tudtam érdeklődni róla Fűzfa Balázsnál, aki be is mutatott neki, és néhányszor beszélgettünk, ami azért is meghatározó élmény volt számomra, mert előtte nem találkoztam olyan emberrel soha, akinek a nevét előbb láttam volna könyvborítón, mint hogy megismerhettem volna.
Később tudatosabban kezdtem olvasni a cigány írók első generációját, Bari Károlyt, Balogh Attilát, Osztojkán Bélát, Lakatos Menyhértet, az utánuk jövőket, Kovács József Hontalant, Szepesi Józsefet, Glonczi Ernőt, vagy a mai kortárs magyar irodalomból Jónás Tamást, Bogdán Józsefet, Rafi Lajost. Irodalmi problémaként gondolkodtam el azon, hogyan zajlik a kánonképzés, létezik-e és definiálható-e a cigány irodalom fogalma. Az izgatott, hogyan hozunk létre jelentéseket, hogyan történnek meg a kisajátítás akaratai, hogyan gyakorolunk hatalmat szövegek, emberek vagy közösségek fölött. Leginkább ezzel az eltakart „üres hellyel” foglalkozik az áprilisban megjelenő könyvem is.
MN: Gyöngyöspata kapcsán is erős jelentésképzési folyamatok zajlanak most a közbeszédben.
BZ: A laikus tapasztalatom az, hogy a mainstream elbeszélés számos társadalmi történést szándékosan etnicizál. Láthatóan egyszerű lendületbe hozni a nagy előítéleteket, és amikor már ezek dolgoznak, a valódi kérdésekkel nem kell foglalkozni. Többek között azzal, hogy az oktatási rendszerünk mára legjelentősebb hagyománya az, hogy inkább konzerválja, semmint csökkentené a társadalmi különbségeket.
MN: A roma értelmiségnek milyen szerepe van a romaügyekről szóló diskurzusban?
BZ: A roma értelmiség szerencsére sok esetben beleszól a romákkal, cigányokkal kapcsolatos diskurzusba, de a felelősség kényelmes átpasszolásával ezt a kérdést nem lehet letudni. Joviális, odahajló gesztus volna azt mondani, hogy a romák most már beszélhetnek magukról, a szabadság ugyanis nem az, ha magamról beszélhetek; a szabadság az, ha bármiről beszélhetek, beszélhetünk.
És a társadalom meg azoknak az embereknek a közössége, akik együttesen és felelős módon beszélik meg a dolgaikat egymással. A roma értelmiségiek sokféle módon, sokféle hangon, sokféle dolgot mondanak, amikkel egyet lehet érteni, amikkel vitázni lehet, ami nagyszerű és lelkesítő, vagy olyat, ami nem nagyon érvényes. De ha a nem romák csak azokat a hangokat akarják meghallani, amelyek a saját előítéleteik visszhangjai, akkor azzal kiszorítják a megszólalás teréből a másikat. A saját előítéleteikkel és hatalmi gyakorlatukkal való szembenézés elől lépnek el. Végtére is, így biztonságosabb nekik: még a végén kiderül, hogy a cigányok nem olyanok, mint amilyennek elképzelték őket, és akkor ők maguk sem olyanok, mint ahogy addig hitték.
Nézzünk együtt a jövőbe!
Mit tesz, és mit tehet a járvány ellen az ellenzék, a honvédség, az önkormányzat? Olvasni jó. Elgondolkozni a jövőn pedig szerfelett izgalmas is lehet, és még a hétköznapokban is jól hasznosítható dolgok sülhetnek ki belőle. Belelátni a jövő bármely kicsiny szeletébe: nincs is annál kecsegtetőbb dolog.
