Lemez

John Carpenter: Lost Themes

  • - greff -
  • 2015. március 13.

Zene

Emlékszünk még azokra az időkre, amikor John Carpenter megbecsült filmrendezőnek számított? Kétségkívül nem ma volt. Utoljára talán az Elpusztíthatatlanokkal gurított nagyot a mester szerény 27 évvel ezelőtt, azóta pedig leginkább azon munkálkodott, hogy elhomályosítsa rajongóiban a Halloween, A dolog vagy a Nagy zűr kis Kínában maradandónak hitt emlékét. De ha a számos kései celluloidmerénylet ellenére fel tudjuk idézni Carpenter fénykorát, akkor nemcsak képek, hanem jellegzetes hangok is azonnal felszínre bukkannak. Így aztán nincs mit csodálkozni azon, hogy a klasszikus filmjeit saját kézzel komponált szintetizátortémákkal teletöltő rendező lemezkészítésre szánta el magát – legföljebb az lehet némiképp furcsa, hogy miért csak most, 67 évesen.

A Lost Themes megtévesztő albumcímmel operál, hiszen a lemez kilenc tétele nem a pince gyomrából bukkant elő, hanem egytől egyig vadonatúj szerzemény. Carpenter mellett a fia, Cody játszik rajta, és szerepet kapott Daniel Davis ze­ne­szerző is, ezzel együtt a Lost Themes úgy, ahogy van, John Carpenter kizárólagos elmeszüleményének mutatja magát. Könnyes múltidézésnek semmilyen nyoma nincs rajta, ezzel együtt csak úgy dől a 80-as évek – zsánerfilmes – atmoszférája a lemezből. Markáns, sötét, excentrikus szintetizátorfutamok viszik előre a számokat, de nem a Halloween vagy a 13-as rendőrőrs minimalista felfogásában – olyannyira nem, hogy itt-ott már-már a Goblin filmzenéinek hivalkodó színhasználatáig jutunk. Csak Carpenternél nem a neon­lila, hanem inkább a fekete, a ködszürke és az óceánkék dominál.

 

Sacred Bones, 2015

Figyelmébe ajánljuk

Testvér testvért

  • - turcsányi -

A hely és az idő mindent meghatároz: Szilézia fővárosában járunk, 1936-ban; történetünk két héttel a berlini olimpia előtt indul és a megnyitó napjáig tart.

Vadmacskák

  • SzSz

Kevés kellemetlenebb dolog létezik annál, mint amikor egy kapcsolatban a vágyottnál eggyel többen vannak – persze, a félrelépéseket, kettős életeket és házasságszédelgőket jól ismerjük, ha az elmúlt években feleannyi sorozat készült volna ezekből, akkor is kitehetnénk a „túltermelés” táblát.

Fiúk az úton

Stephen King mindössze 19 éves volt, amikor 1967-ben papírra vetette A hosszú menetelést. A sorshúzásos alapon kiválogatott és a gazdagság és dicsőség ígéretével halálba hajszolt fiatalemberek története jól illeszkedett a vietnámi háború vetette hosszú árnyékhoz.

Bálványok és árnyékok

Egyszerre volt festő, díszlet- és jelmeztervező, költő és performer El Kazovszkij (1948–2008), a rendszerváltás előtti és utáni évtizedek kimagasló figuratív képzőművésze, akinek a hátrahagyott életműve nem süllyedt el, a „Kazo-kultusz” ma is él.