Emlékszünk még azokra az időkre, amikor John Carpenter megbecsült filmrendezőnek számított? Kétségkívül nem ma volt. Utoljára talán az Elpusztíthatatlanokkal gurított nagyot a mester szerény 27 évvel ezelőtt, azóta pedig leginkább azon munkálkodott, hogy elhomályosítsa rajongóiban a Halloween, A dolog vagy a Nagy zűr kis Kínában maradandónak hitt emlékét. De ha a számos kései celluloidmerénylet ellenére fel tudjuk idézni Carpenter fénykorát, akkor nemcsak képek, hanem jellegzetes hangok is azonnal felszínre bukkannak. Így aztán nincs mit csodálkozni azon, hogy a klasszikus filmjeit saját kézzel komponált szintetizátortémákkal teletöltő rendező lemezkészítésre szánta el magát – legföljebb az lehet némiképp furcsa, hogy miért csak most, 67 évesen.
A Lost Themes megtévesztő albumcímmel operál, hiszen a lemez kilenc tétele nem a pince gyomrából bukkant elő, hanem egytől egyig vadonatúj szerzemény. Carpenter mellett a fia, Cody játszik rajta, és szerepet kapott Daniel Davis zeneszerző is, ezzel együtt a Lost Themes úgy, ahogy van, John Carpenter kizárólagos elmeszüleményének mutatja magát. Könnyes múltidézésnek semmilyen nyoma nincs rajta, ezzel együtt csak úgy dől a 80-as évek – zsánerfilmes – atmoszférája a lemezből. Markáns, sötét, excentrikus szintetizátorfutamok viszik előre a számokat, de nem a Halloween vagy a 13-as rendőrőrs minimalista felfogásában – olyannyira nem, hogy itt-ott már-már a Goblin filmzenéinek hivalkodó színhasználatáig jutunk. Csak Carpenternél nem a neonlila, hanem inkább a fekete, a ködszürke és az óceánkék dominál.
Sacred Bones, 2015
