Lemez

Juan Diego Flórez: The Ultimate Collection

  • - csk -
  • 2017. január 1.

Zene

A negyvenhárom éves perui tenorsztár mesterségének címere a bel canto repertoár, s ennek megfelelően eddigi diszkográfiáját is Rossini, Donizetti és Bellini operái uralják. Gluck, Mozart, Meyerbeer vagy épp Verdi itt-ott felbukkanó neve inkább kivétel, amely erősíti a szabályt. The Ultimate Collection címet viselő legutóbbi lemeze ennél jóval szélesebb körből válogat. Persze ezen a korongon is elhangzik egy részlet Az ezred lányából (természetesen a híres Ah! Mes amis…, azzal a bizonyos kilenc magas C-vel, amely Pavarotti pályáját is meghatározta), a Hamupipőkéből, a Szerelmi bájitalból vagy A puritánokból, de a bel canto triász operarészletei mellé kapunk egy kiskanálnyi Offenbachot (Szép Heléna), Verdit (La donna è mobile), Puccinit (részlet a Gianni Schicchiből), Massenet-t (Werther), emellett Gluck-favorit is került a lemezre (J’ai perdu mon Euridice). Még a ritkaság kategóriája sem hiányzik: ezt Lalo operája, az Ys királya képviseli egy áriával. Aztán szemrebbenés nélkül átnyergelünk a slágerekre: Bach/Gounod Ave Mariája, Franck Panis angelicusa, Adam Holy Nightja, sőt a lemez legvégén egészen az Arrivederci Roma és az Amapola hangvételéig merészkedünk.

De hát az finnyáskodjon a stiláris vegyes felvágottat kóstolgatva, aki nem érti, hogy itt minden a voce mámoráról és az éneklés diadalmas tökéletességéről szól. Ez a hang valóban levesz a lábunkról: világos, könnyed, fénylő, hajlékony, ha kell érces, ha kell, lágy. Flórez torkán valószínűtlen könnyedséggel peregnek ki a koloratúrák, ‒ és milyen kristálytiszta intonáció társul a plasztikus szövegejtéshez! Vokális ínyenceknek való élvezet őt hallgatni: elegáns, részletező  és ki merné azt állítani, hogy nincs tisztában a saját határaival! Csak olyasmit énekel el, ami a hangjára és az egyéniségére szabott; csak olyasmit, amiben otthon van. De ahol otthon van, ott valóban uralja a terepet.

Decca, 2016

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.