A negyvenhárom éves perui tenorsztár mesterségének címere a bel canto repertoár, s ennek megfelelően eddigi diszkográfiáját is Rossini, Donizetti és Bellini operái uralják. Gluck, Mozart, Meyerbeer vagy épp Verdi itt-ott felbukkanó neve inkább kivétel, amely erősíti a szabályt. The Ultimate Collection címet viselő legutóbbi lemeze ennél jóval szélesebb körből válogat. Persze ezen a korongon is elhangzik egy részlet Az ezred lányából (természetesen a híres Ah! Mes amis…, azzal a bizonyos kilenc magas C-vel, amely Pavarotti pályáját is meghatározta), a Hamupipőkéből, a Szerelmi bájitalból vagy A puritánokból, de a bel canto triász operarészletei mellé kapunk egy kiskanálnyi Offenbachot (Szép Heléna), Verdit (La donna è mobile), Puccinit (részlet a Gianni Schicchiből), Massenet-t (Werther), emellett Gluck-favorit is került a lemezre (J’ai perdu mon Euridice). Még a ritkaság kategóriája sem hiányzik: ezt Lalo operája, az Ys királya képviseli egy áriával. Aztán szemrebbenés nélkül átnyergelünk a slágerekre: Bach/Gounod Ave Mariája, Franck Panis angelicusa, Adam Holy Nightja, sőt a lemez legvégén egészen az Arrivederci Roma és az Amapola hangvételéig merészkedünk.
De hát az finnyáskodjon a stiláris vegyes felvágottat kóstolgatva, aki nem érti, hogy itt minden a voce mámoráról és az éneklés diadalmas tökéletességéről szól. Ez a hang valóban levesz a lábunkról: világos, könnyed, fénylő, hajlékony, ha kell érces, ha kell, lágy. Flórez torkán valószínűtlen könnyedséggel peregnek ki a koloratúrák, ‒ és milyen kristálytiszta intonáció társul a plasztikus szövegejtéshez! Vokális ínyenceknek való élvezet őt hallgatni: elegáns, részletező és ki merné azt állítani, hogy nincs tisztában a saját határaival! Csak olyasmit énekel el, ami a hangjára és az egyéniségére szabott; csak olyasmit, amiben otthon van. De ahol otthon van, ott valóban uralja a terepet.
Decca, 2016
