Válik László gitáros régóta szervez maga köré improvizatív zenészeket. Ezek a 2014-ben felvett, de nemrég kiadott számok bátran és természetesen élnek az elektronika, különösen a hangminták eszköztárával – noise, free –, és ipari benyomások érik a hallgatót. A CD műfaja nem teljesen alkalmas arra, hogy ennek a szabadon alkotó csoportnak a tevékenységét dokumentálja, bár ez nem akadályozta meg Válikékat abban, hogy idestova nyolc hordozót bocsássanak közre. A személyes, közös jelenlét egyébként sem feltétlenül szükséges a stúdióban, a darabok felvételként is alakulnak, esetleg éppen a keverés, redukció vagy hozzáadás során érnek be. Válik neves hangmérnök, ő keverte a lemezt, amelynek címe azonos az előzőével, csak kettes sorszámot kapott, ami azonos sessionre utal. A mű, az alkotási folyamat és a zenészcsoport nyitottsága szoros összhangban áll a tisztán improvizatív, meditatív zenével. A Távolbanézés 1.-hez (Magyar Narancs, 2015. szeptember 10.) képest mintha ritmikusabb trackeket válogattak volna erre az opusra, persze belassulás, a messzeség egy pontjára fixált, de szélesedő nézőpont azért akad itt is bőven. Ha akkor a véletlenek szerepe tűnt föl, most inkább a kettőzés művészi elvét vélem kihallani a zenéből, többféle formában is. Bár ebben a formációban keveset lépnek fel, mind az öt meghívottról tudható, hogy improvizációban, egyéni hangban mesterei a saját hangszerüknek: Keszei Krisztián a második gitár mellett egyszer basszusozik is, akkor izgalmas váltásokat hallunk Hock Ernő bőgőssel, Váczi Dániel szaxofonozik, Sárvári Kovács Zsolt dobol, Bartók György a pianínót idomítja a megszokottnál nagyobb rugalmasságra. Nem mindennapos korong a játszóban, de megfelelő pillanatban sokat nyújt.
L.V. Records, 2016
