Röviden: ez a film egy pocsékul öltözött angolról szól, aki Stanley Kubricknak mondta magát, és egy csomó másik - valamivel jobban öltözött - angolról, akik ezt elhitték neki. Fizették az álhíresség vacsoráját, töltöttek, ha kifogyott a poharából az ital, boldogan sütkéreztek a meggyőződésük szerint rájuk is hulló dicsfényben, mígnem kiderült, hogy rászedték őket. Az első átverés képen kívül történik, a megvezetett punkok hiába keresik a nagy filmrendezőt, akivel előző éjszaka volt szerencséjük megismerkedni; a megadott lakcímen a Ragyogás és a 2001 Ûrodüsszeia rendezője helyett csupán két keresztrejtvényt fejtegető nyugdíjast találnak. Az imposztor csak ezután mutatkozik, ám rögtön akcióban. Lám, ilyen egyszerű az egész: elég egy elejtett megjegyzés a rendezői inkognitóról és a közelben zajló, kimerítő forgatásról, hogy az addig levegőnek nézett, jelentéktelen kisember hirtelen óriássá nőjön. Jarmusch Kávé és cigaretta gyűjtőnéven ismert egypercesei közt is akadt egy hasonló poén, Alfred Molina bizonygatta Steve Coogannek, hogy ők valójában távoli rokonok, de utóbbi mindaddig tudomást sem akart venni a vérségi kötelékről, mígnem kiderült, hogy kettejük közül voltaképpen Alfred a híresebb. Jarmusch jól érezte, mennyi muníció van egy ilyen epizódban, hasonló komikusi önkorlátozással azonban a Kubrick menet készítői nem vádolhatók. Õk tucatszor is megismétlik azt a pillanatot, amikor az egyszeri szegény ember szeme elkerekedik, midőn leesik, kivel is hozta össze a jósorsa. Egyetlenegy ilyen átverés is megtette volna, ez az eljárás azonban azzal a kellemetlenséggel járt volna, hogy a fennmaradó időben valamit Alan Conwayról is mondani kell, azon kívül persze, amit a film is állít: piás volt, meleg és hatékonyan ripacskodott. Olyan jól egyébként biztos nem csinálta, mint ahogy John Malkovich a bőrébe bújva; a jó öreg John akkorát alakít, amekkorát ezen a tájon csak Eperjes Károly szokott, ha ÁVH-s főembert kell játszania. Egy kicsit mintha a filmkészítőket is megvezették volna. Jött egy pasi, azt mondta, ő a nagy Malkovich, és innentől mindent szabad volt neki. Másrészről persze az is igaz, hogy a Kubrick menet jórészt Malkovich ripacskodása miatt nézhető.
- kg -
A Best Hollywood bemutatója
"Biztos, hogy börtönben végeztem volna"
John Malkovich színész
Van nekünk itt egy korábbi beszélgetésünk a Kubrick menet főszereplőjével.
*
Magyar Narancs: Mondja csak, milyen legendának lenni; már életében filmet ihletett.
John Malkovich: Charlie Kaufmannal nem ismertük egymást, amikor megírta A John Malkovich menetet. Spike Jonze rendezővel sokat vitáztam, de sosem vadult el, viszont hónapokig tartott. Piszkosul akartam, hogy Charlie Sheen legyen a legjobb barátom a filmben. Akivel persze sosem találkoztam, de olyasvalakinek tűnt, akivel érdemes lenne belemerülni valami egzisztenciális válságba.
MN: A forgatókönyv nem jelezte, hogy milyen nagyra nőtt a legendája?
JM: Nagyon nem. Bár Spike Jonze a maga hitetlenkedő képével gyakran végigmért munka közben, és azt mondogatta: "De hát a John Malkovich nem így csinálná!" Mindegy, én amúgy is túl fáradt vagyok az ilyesmihez.
MN: Nehéz a rendezőkkel? Woody Allenre is mondják, hogy nem könnyű eset, mik a tapasztalatai az Árnyékok és köd (1992) forgatásáról?
JM: Nagyon csendesen ügyködik. De vasakarattal. Az emberek másfajta képet őriznek róla, csak azt látják, hogy itt ez a kisember, aki nyavalyog: "Ó, hogy zsibong a fejem, már megint úgy érzem magam, mint Mózes!" De egy iszonyatosan acélos, kőkemény ember, aki megkapja, amit akar. Ezzel alapvetően semmi bajom. Jó filmet készíteni szinte egyenlő a lehetetlennel. A rendezés pedig önmagában nagyon komplikált, idegtépő és roppant magányos munka. Ennek tudatában semmi ingerenciám arra, hogy ráerőltessek bármiféle világlátást vagy metódust. Profi vagyok, az a dolgom, hogy alkalmazkodjam a rendező akaratához, és megadjam neki, amit akar. Ha nem biztos abban, mit akar, akkor több variációt is felmutatok. Vannak, akik azonnal rám ripakodnak, amint hozzányúlok a kamera előtt egy pohárhoz. "Jaaaj, má', ne úgy!" Woody az utolsó forgatási napon odaküldte hozzám az asszisztensét: "Mondd csak, John, van olyan hozzád hasonló színész, akivel ilyen könnyű együtt dolgozni?" "Pontosan mire gondolsz?" "Olyanok, akik nem zargatják őt állandóan kérdésekkel, és elvannak magukban." Felírtam neki egy-két nevet. Azóta néhányuk fel is bukkant valamelyik filmjében.
MN: A Veszedelmes viszonyok tette annak idején világsztárrá. Kétségkívül szokatlan, mellbevágó alakítás volt.
JM: Van egyszer a tudás, és van az arrogancia. Egyszer régen egy francia hölgy volt a feleségem, akinek a felmenői arisztokraták voltak. Talán innen csipegethettem fel dolgokat. Arisztokrata az, aki úgy hiszi, más, mint a többi, és jó oka van rá, hogy többnek tartsa magát másoknál. A színész is ilyen. Ami pedig a korszakot illeti, rengeteget olvastam róla. Egyszer mégis ráleltem egy márkira, akiről nem hallottam. Na már most, én körülbelül kétezer márkit ismerek abból az érából. Nem viccelek. De ezt valahogy mégsem. Na, akkor te is megvagy!
MN: Nem lehet, hogy egy másik életében élt abban a korban?
JM: Biztos, hogy börtönben végeztem volna...
