De még ha önmagában érdekes, tanulságos, sőt élvezetes a szelekció, a gyűjtemény akkor is messze van egy konceptuálisan összepakolt sorlemez élvezeti értékétől, bár az időbeli merítés kellően széles lehet ahhoz, hogy alkalmat adjon az életmű kronologikus újraértelmezésére. Nos, a finom melankóliába csomagolt, kissé belassult
dreampop kortárs klasszikusának retrospektív gyűjteménye sem az egyik, sem a másik megfontolást nem igazolja. Érdekes módon, a többnyire kevésbé ismert, kis részben publikálatlan, esetleg eddig csak az elvetemült maxigyűjtők számára érdekes (de egyaránt remek!) Beach House-dalokból is egy majdnem korrekt albumot tudtak összerakni. Más oldalról viszont hiába, hogy közülük a legkorábbi, a cím nélküli első lemez születése előtt, 2005-ben felvett és rejtett számként arra rákerült, még erősen lo-fi Rain in Numbers jó 12 éves, míg a frissebb, eddig ki nem adott darabok a Thank Your Lucky Star/Depression Cherry ikeralbumról maradtak le tavalyelőtt (Chariot, Baseball Diamond), a lemez alig korszakolható. Mintha a Beach House már a kezdet kezdetén (de 2008-tól biztosan) teljes fegyverzetben lépett volna elő és később is csak némi finomítást végeztek volna az alaprecepten. Olyan érzésünk támad, hogy a 14 BH-szám (még ha eddig valamilyen fiók sötét mélyén tanyáztak is) automatikusan értelmes láncolatba rendeződik. S mindez nem vezet monotóniához, a jól felismerhető stíluselemekből, az archaizáló billentyűhangzásból, Alex Scally direkt elhangoltan csilingelő gitárjátékából és persze leginkább Victoria Legrand fátyolosan érzéki énekhangjából rengeteg változatot ki lehet hozni. Az albumokról ismert számok béta verziói sem hiába kerültek elő, például a Norway iTunes-remixe alig hasonlít a végleges felvételre (utóbbi varázsát az adja, hogy pont olyan, mintha a magnó húzná a szalagot). A nyolc éve jótékony célból felvett, teljes mértékben magukhoz igazított Queen-feldolgozás (Play the Game) ugyanúgy kellemes felfedezés, mint a szokásosnál jóval rockosabbra, lüktetősre remixelt 10 Mile Stereo. De paradox módon talán a 2010 decemberében rögzített I Do Not Care for the Winter Sun esik a legjobban, talán mert egy csapásra előrerepít az izzasztó júliusból a narancs- és fahéjillatú, ünnepi jövőbe.
Bella Union, 2017
