Zene

Nagy Imre nevét az '56-os forradalom után harminc évig ki sem lehetett mondani. Nem szerepelt a nyilvánosságban. Száj elé tett mutatóujj követte a szót, ha róla beszéltek. Mégis tudta mindenki, hogy ki õ. Csak a testét sikerült elpusztítani, szellemén nem fogott semmi. Aztán a tiltás véget ért. A rendszerváltás óta - a naptár szerint - tizenöt év telt el, mondtak róla mindenfélét. Ám neve kapcsán máig is a várakozás ötlik fel elõször, annak a harminc esztendõnek a gonosz csendje.

Tavasszal lefújták Maceo Parker turnéját, mûteni kellett hirtelen. Most, köszöni, jól van. Úgy másfél hónapot tölt Európában, s szinte minden este fellép. Reggel beül a buszba, délután, ha minden igaz, megérkezik, aztán beállás, vacsora, koncert, szállás, majd elölrõl.

kiállítás Gábor Imre plakátjai A Trafó Klub a pesti kultuszhelyek közé tartozik, ehhez szemernyi kétség nem férhet, az egykori Tilos az Á kései utódja, igaz, kissé zabolázottabb, rehabilitált rozsdaövezeti körülmények között, tipikus posztindusztriális városelemként a IX. kerületben. A Trafó-plakátok jellegzetes logójukkal, mint oly sok más megszokott plakát Budapest utcáin, mindennapjaink részét képezik már jó ideje.

Az író csak öt pudot rakott ugyan bele, mármint szerelmet a Sirályba, de az Örkény Színház elõadása ezt minimum megduplázza; nem akarom én ezt nagyon csûrni-csavarni, de hát egy pud mégiscsak tizenhat és fél kiló, márpedig akkor tíz pud az két jól megtermett férfiember... Szóval tíz pudnál is több ez: Mácsai Pál rendezése ugyanis elsõsorban a szereplõk közti virulens szerelmi tébolyról szól.

Memoárt írni lehet, azért nehéz, mert az ember oly kevéssé ismeri önmagát, hogy az esetek többségében csak kalandjai öszszeseprésére telik, ám sokkal valószínûbb, hogy alkalmasint azért, mert visszaemlékezésekkel, ilyenformán nézõpontokkal már jócskán teli a sifonér. Szerencsétlen emlékezõnek tehát elsõül azzal kell számot vetnie, miként is tekintsen önmagára és övéire úgy, hogy életének hordalékából valami eredeti azért csak kerekedjék.

Mindenki halandó - jelenti be nem egészen váratlanul, de mindenesetre némi hökkenést keltve a mester, s a megfelelõ évszakban, az aranyló õszi verõn harmincegy-két festménnyel illusztrálja is rögtön, mire gondol vajon. Egyik szájával hitrõl, reményrõl, szeretetrõl - egyetemes, nagy ábrándokról mesél, a másikkal meg kételyrõl, kiábrándultságról, gyûlöletrõl - univerzális bizalmatlanságról ejt reccsenõ szavakat.

Amit látunk: a díler (kábítószer-kiskereskedõ) egy napja, ha akarom, az ember tragédiája, ha akarom, út a keresztfáig. Utóbbin belül elsõ blikkre még választási lehetõségünk is támad: kit követünk, az egyik latrot vagy magát Jézust?

Ma már nincsenek ilyen filmek, és nem kell ahhoz a hajdanvolt aranykor, elkorcsosult jelen közkedvelt nézetét vallani, hogy ezt mondjuk; elég elnézni a napi moziverzumot. Akik harminc éve, a hangosfilm legfényesebb éveinek vége felé látták az Amarcordot, más mestermûvek közeli szomszédságában, talán fel sem fogták, hogy megismételhetetlen csodával van dolguk.

A [re:jazz]-széria ötlete az InfraCom! kiadó két dj/producer guruja, Jan Hagenkötter és Namé Leonard-Vaughn, továbbá a zenész/lemezlovas Matthias Vogt agyában fogant meg - vegyük kezelésbe kedvenc dzsessz, funk, soul, brazil/latin bázisú, nagyjából elektronikus tánczenéinket, és fordítsuk le õket akusztikus (persze könnyed, laza, populáris, neue) dzsessznyelvre.

World music: elöljáróban Big Daddy Wilson & Mississippi Grave Diggers: Get On Your Knees And Pray. A képen látható négy derék sírásó a blues terepén munkálkodik: az énekes Big Daddy úr észak-carolinai, a gitáros Wolfgang Feld német, a herflis Oláh Andor és az énekes Orosz Andrea pedig a Dr. Valter & The Lawbreakers zenekarból való.

p align=center>koncert A Fesztiválzenekar a zeneirodalom ritkán játszott mûveit vette elõ hangversenyén. Az átlagos komolyzene-kedvelõ sem sokat tud Malcolm Arnold vagy Vaughan Williams munkásságáról.

Ha valaki a Hazámhazám láttán azt hitte volna, kész cirkusz, amiben élünk, most már tudhatja: kész színház. És tán ez az egyetlen vigasztaló elem az egészben.

Három szkeccs, három hulló levél a szélben, három lassú érzés. De bármilyen lassú is, szinte észrevétlen elsuhan, még huszonkét percnek sem tûnik. Pedig amirõl szólna, az leginkább az örökkévalósággal mérhetõ. Hogy van-e menekvés, van-e hová menekülni - bárki, bármi elõl is. S e három epizód különösebb erõfeszítés nélkül tekinthetõ kerek egésznek: eleje, közepe, vége van, talán pont ebben a sorrendben. (Ugyanakkor az sem kizárható megfejtés, miszerint egy eleje és két vége van neki.) Az már sokkal nehezebben megválaszol-ható, hogy a dolog jelen formájában tekinthetõ-e filmnek. Akár csak "rövidfilmnek" is.

A Pulitzer-díjas írónõ legfrissebb regényére (fordította: Szûr-Szabó Katalin) nyugodtan mondhatjuk, hogy nõirodalom, és nem a szó - nálunk sajnos annyira megszokott - negatív, hanem inkább a magasztos értelmében. Maradjunk annyiban, hogy nõirodalomról akkor beszélünk, ha a regényben megjelenik a nõi sors, az író nõként reflektál önmagára, illetve ha kontextusba helyezõdnek a nõi dolgok, a menstruáció, a kocsonyafõzés vagy a feketemosogatás. (Mûvésznõk nemegyszer bizonyították már, hogy efféle tevékenységek is lehetnek emelkedettek.) Ha van benne feminista polémia, nemi szempontú társadalomelmélkedés, akkor különösen nõi a próza. Aztán ennek számos változata lehet még, és a sikere attól is függ természetesen, hogy jól van-e megírva.