Richard Wagner zenedrámája (befejezés: 1859; ősbemutató: 1865) a zenetörténet egyik nagy fordulópontja, a zenei modernség egyik kezdete. Megkerülhetetlen, emblematikus mű, nagy próbatétel előadóknak és hallgatóknak egyaránt, amelynek egyik etalonértékű felvétele Herbert von Karajan 1971/72-es bejátszása nagy kedvencével, a tavaly, 89 évesen elhunyt Jon Vickersszel és a 77 éves Helga Derneschsel. (Egy másik ilyen etalon Carlos Kleiber 1981/82-es interpretációja.) Most a felvétel újra megjelent a Warner rendkívül vonzó Home of Opera sorozatában, amely az operairodalom nagy műveit sorakoztatja fel jobbnál jobb előadásokban, a legjobb karmesterekkel Klemperertől Gardinerig, Kempétől Mutiig.
Karajan felvételének egyik nagy erénye a rendkívüli sűrűség: zenei atmoszféráé és hangzásé egyaránt. A dirigens mesterien bánik a fokozásokkal, hatalmas, sodró erő és súly koncentrálódik vezénylésében, állandó feszültséget tart fenn, amely szinte elviselhetetlen, mégis vágyunk erre a feszültségre (ez a mű paradoxonja is, nemcsak az előadásé). További nagy erény, hogy Karajan képes egyszerre létrehozni az élesen drámai erőteret és a balladai elmosódottságot-homályt. Partnerei a lehető legjobbak, mindenki abszolút méltó és a helyzet magaslatán áll: a jellegzetesen éles hangú Vickers lénye sorsszerű tragikum hordozója, Dernesch maga a szikrázó szenvedély. És a többiek? Csupa nagyszerű énekes: Christa Ludwig Brangäne, Walter Berry Kurwenal szerepében az emberség két különböző szobra, Karl Ridderbusch Marke királya tragikus, nemes és monumentális – de még a Pásztorfiú szólamában is olyan óriást hallunk, mint Peter Schreier. A minden pillanatban érzékelhető tökéletes kivitelezés nem teszi a produkciót sterillé: az élő, sugárzó drámai intenzitás folyamatos élményünk marad.
Wagner: Tristan und Isolde, Warner, 2016
