Magyar Narancs: Miért pont most oszlik fel a Blind Myself?
Tóth Gergő: Mert most jutottunk el oda, hogy sok minden fontosabbá vált az életünkben a zenekarnál. Írtunk tíz dalt, amiből kettőt kihoztunk, de a többivel már nincs időm foglalkozni, mert túl sok energiát igényel tőlem a magneotonos munkám, amit nem mellesleg nagyon élvezek. Kis lángon, gyengébb minőségben vagy önparódiaként nem akartuk folytatni a zenekart, ezért úgy döntöttünk, inkább szünetelünk.
MN: Csak szüneteltek?
TG: A Blind Myselffel évente egyszer lehet az emberek érdeklődését annyira felkelteni, hogy eljöjjenek a koncertre, és az a koncert igazi ünnep legyen. Régen a fesztiválokon volt metálsátor, ahol bérelt helye volt a zenekarnak, így húsz koncertünk is lehetett nyáron. Mostanra maradt a Rockmaraton, a RockPart, plusz 2-3 fesztivál, ahol jó fej a szervező, és szereti annyira a Blindot, hogy felléptesse. Ezek a dolgok mind hatnak ránk, és még csak nem is a pénzről van szó, hanem az élményekről, hiszen egy zenész koncertről koncertre él, onnan kapja az energiákat, és manapság, amikor nem járnak sok százan underground, modern metálkoncertekre, az energiák is lecsökkentek. A terv tehát az, hogy egy darabig szünetelünk, aztán ha kedvünk és időnk is lesz rá, akkor csinálunk egy-két bulit évente.
MN: A populárisabb irányba eltolt, hol elektrós, hol rappelős, hol Fásy Ádámmal rockert pukkasztó Négyszögöl az utolsó kísérlet volt arra, hogy népszerűbbé és így rentábilissé tegyétek a Blind Myselfet?
TG: Sokat változtunk a Product of Our Imagination óta, amikor még cél volt, hogy minél kevésbé legyünk populárisak. Büszkék voltunk rá, hogy semmi nem érdekel minket, és azt hittük, a közönségben is van rá igény, hogy valaki másfajta zenét csináljon. Volt is, de csak egy minimális rétegnek – annak, amelyiknek az élete a zene, és érti azt a sajátos logikát, amire felépítettük a dalokat. Az emberek többségének viszont nincs ideje és kedve annyit foglalkozni a zenével, hogy megfejtse ezeket a témákat. Egy zenekarnak pedig igenis szüksége van arra, hogy sikere legyen. Nálunk a pozitív impulzusok akkor érkeztek meg nagyobb számban, amikor angolról magyarra váltottunk, és az emberek elkezdtek beszélni a dalszövegekről, majd megjöttek a refrének is a zenénkbe. Persze nem azért csináltuk a Négyszögölt, hogy mi legyünk a következő Tankcsapda, de szerettünk volna több embert magunk köré vonni, akik értik, hogy miről beszélünk. Ez be is jött, mert a Négyszögölből még úgy is sokkal több fogyott, mint a Productból, hogy a lemezipar helyzete sokat romlott az elmúlt tíz évben. A Négyszögöl volt az egyik legsikeresebb albumunk, úgyhogy ha lenne értelme, ezt a vonalat vinnénk tovább.
MN: Generációváltás zajlik a magyar könnyűzenében: sorra oszlanak fel a 15-20 éve játszó zenekarok, mint az Isten Háta Mögött, a Subscribe vagy a Heaven Street Seven. Ennyi lenne a természetes élettartama egy zenekarnak?
TG: Az élettartam a siker függvénye. 15-20 év az az idő, amíg tart a fiatalkori lelkesedés, és a gondolat, hogy ebből még lehet valami. Vannak olyan zenekarok, amikben van annyi pénz, hogy ennyi idő után is érdemes folytatni – és vannak azok, amiket anyagilag nem éri meg csinálni, ezért egy idő után a munka vagy a család miatt már nem jut elég energia a bandára. És persze vannak olyan őrültek is, akik akkor is csinálják tovább, ha öten kíváncsiak rájuk. Ők az underground hősök. Sajnos az utóbbi hetekben láttunk egy-két underground hőst a Facebookon koldulni, én pedig nem szeretnék eljutni odáig, hogy nem tudom eltartani a családomat. Fontos, hogy egy zenekarban legyen pénz, mert kultúrával egy benzinkúton sem lehet fizetni.
MN: A most felfutó rockzenekarok is, mint az Ivan & The Parazol vagy a Middlemist Red, erre a 15-20 éves szavatossági időre számíthatnak?
TG: A Parazolnak és a Middlemistnek megvan a lehetősége, hogy befusson külföldön, és velük a magyar zene megjelenjen a világpiacon. Ha ez sikerül, akár 40-50 éves zenekar is válhat belőlük, ha nem, akkor lehet, hogy ők is rövidebb élettartamra számíthatnak. Mi is külföld felé próbálkoztunk eleinte, amikor kiköltöztünk Amerikába, csak hát mi jóval kevésbé populáris zenét játszottunk, mint például a Parazol. Ha viszont metálról beszélünk, az biztos, hogy az angolul éneklő zenekaroknak jóval nehezebb a helyzetük itthon, mint tíz éve. Világszerte rengetegen játszanak ebben a műfajban, ezért hiába csinálnak valami különlegeset, akkor sem számítanak igazán különlegesnek. Plusz túl sok magyar metálzenekar se futott be külföldön, akinek a hátán a többi kimehetett volna. Kivéve az Ektomorfot és, mondjuk, a Wisdomot, de őket se követték más zenekarok itthonról.
MN: Látod az utánpótlást a metálzenében? Az új zenekarok közül csak a Leander Rising és az Apey & The Pea tudta kinőni magát az utóbbi években.
TG: Van egy új underground, ami most jön föl, például a Petofi, a Flatband és a Stubborn, de természetes, hogy ez a nehéz helyzet kevesebb zenekart termel ki magából. A külföldi fesztiválokat is hosszú évek óta ugyanazok a régi bandák uralják. Nagy szükség lenne friss metálzenékre, amik felborítanak mindent, ahogy a maga idejében a Korn vagy az Alice in Chains tette. Mivel szerteágazó lett a műfaj, erre kevés az esély, de a zeneiparban soha nem lehet tudni, mit hoz a holnap. Mindenesetre úgy érzem, Magyarországon a rock szerepét most a hiphop vette át.
MN: Mint az első számú „lázadó”, szókimondó és fiataloknak szóló műfaj?
TG: Igen. A mai fiatal rock- és metálzenekarok nem annyira szókimondóak. A punkok írnak parodisztikus, Ákosnak vagy a KDNP-nek odamondogató dalt, és a rapperek foglalkoznak a hétköznapi élet nehézségeivel. Korábban ez a rockra volt a leginkább jellemző.
MN: A subscribe-osok a Useme-mel, az IHM-es Pálinkás Tomi pedig a Tejjel mozdult el egy alteres, popos irányba. Te ezt mennyire tartod járható útnak?
TG: Nem ritka, hogy a rockerek kipróbálják magukat a popvilágban: a gitárosunk, [Horváth] István a Superstereóban játszik, [Szalkai] Tibi a Useme-ben gitározik, és a Wellhello koncertzenekarában is metálos a többség. A metálon szocializálódott zenészek nemcsak azért jók, mert tehetségesek, hanem mert a jég hátán is megélnek. Nem panaszkodnak, hanem teszik a dolgukat, mert tudják, milyen az, ha nincs semmi, és tudják értékelni, ha mégis van öltöző, közönség és siker. De hogy mi történik, ha egy rockzenészből popelőadó lesz, és meg tud-e fogni egy másfajta közönséget – mert a régi nyilván köpni fogja –, az mindig az adott előadótól függ, és ezen a téren nem akarok jóslatokba bocsátkozni.
MN: Te alapítasz új zenekart a Blind Myself után?
TG: Kitartó típus vagyok: a Blindból én vagyok az egyetlen, akinek eddig nem volt más zenekara. Egyelőre nem tudom, mit akarok csinálni, de van egy-két ötletem későbbre. Meglátjuk, összejön-e valami újszerű belőlük – én ugyanis mindig új dolgokat szeretek csinálni. A mai rockzene szerintem legtöbbször magát ismétli, és a metál is csak a hangzásban tudott valamennyire megújulni. De hiába kerültek elő a nyolchúros gitárok és hangoltak még lejjebb a zenekarok, Skrillex egy-két dala például sokkal újítóbbnak hangzik számomra, mint amit a modern metálzenekarok többsége játszik. A befejezetlen hetedik lemezünkön mi is abban gondolkodtunk, hogyan lehetne újszerűen egyesíteni a modern elektronikát a rockzenével. Több ilyen stílusú számot is írtunk, de ezek egyelőre a fiókban maradnak.
