Magyar Narancs: Hogyan viszonyul hozzá, hogy önt, aki elsősorban zenész, világszerte szabadsághősként ismerik?
Sivan Perwer: Természetesen nagy megtiszteltetés, hogy Kurdisztán hangja lehetek. A honfitársaim neveztek el így. Igaz, én csak énekesnek tartom magamat, aki a valóságról szeret dalolni. A kurd nemzeti függetlenségi mozgalom idején rengeteg embert megkínoztak, elhurcoltak, legyilkoltak, mert elkötelezték magukat politikailag vagy a kulturális életben. Persze a kurd zenét már évszázadok óta az emberi létet érintő összes fontos téma - függetlenség, szerelem, természet, elnyomás, szabadság, emberi kapcsolatok - élteti. Én sem tehetek mást: azt a hagyományt viszem tovább, amit örököltem. Minden dalom üzenetet hordoz a népemet érintő társadalmi, politikai, gazdasági, kulturális kérdésekről. Hiszen nem könnyű megérteni a kurd nép és Kurdisztán helyzetét annak, aki nem ehhez a népcsoporthoz tartozik. Négy országra, kultúrára, nyelvre szakított nemzet vagyunk a Közel-Keleten. Miként tudnám elfogadni, hogy betiltották az identitásunkat, az egész történelmi, kulturális örökségünket? Mindenkinek, aki valamelyest is tiszteli az emberi jogokat, kötelessége tiltakozni ez ellen.
MN: Mi volt előbb az életében, a zene vagy a költészet, a szövegírás?
SP: Tradicionális kurd klasszikus zenén nevelkedtem. Apám is zenész, fuvolázik, emellett nagyon szépen énekel. Anyámnak, akit nem sokkal azután veszítettem el, hogy Németországba emigráltam, szintén gyönyörű hangja volt. Mindig énekelt nekünk, gyerekeknek. Anyám dalai tele voltak szeretettel, értelemmel, vizualitással. Nagy izgalomba hoztak a dalokban elmesélt történetei. Én magam is szerelmessé, hőssé, harcossá vagy mesélővé változtam általuk. A családom csodálatos kultúrája mély hatással volt rám. Emiatt énekelek, komponálok, írok, hangszerelek olyan könnyen, és emiatt van az is, hogy a zene minden összetevőjéhez ugyanúgy viszonyulok. Olyan ez, mint amikor az ember szerelmes lesz valakibe, és minden porcikáját egyformán kívánja.
MN: Saját magát képezte, vagy tanult valahol?
SP: Az alapokra a gyakorlatban tettem szert, mindamellett sokat olvastam, többek között a trubadúrok életéről. Később Kölnben tanultam zenetörténetet, világzenei motívumokat, és jó néhány együttesben is megfordultam.
MN: A saz nevű lantfélén pengetett dalai milyen módon éltetik a kurd tradíciót?
SP: Ha valaki érvényes képet akar szerezni a kurdok gyökereiről, tradícióiról, elég, ha a zenénket hallgatja. Van például egy gyönyörű népi balladánk Derweshe Abdi és Adula Amar szerelméről. A fiú az ősi yazidi valláshoz tartozott, a lány muszlim volt. Nem házasodhattak össze, mert a két vallás képviselői ellenséges viszonyban álltak egymással. Akkoriban, Abdul Madzsid szultán idején a törökök és arabok szövetséget alkottak a kurdok ellen. Derweshe tizenkét harcos barátjával együtt lovagi ütközetben megmérkőzött ezerötszáz török és arab lovaggal, és meghalt. Végül mégis győzelmet arattak, mert Derweshe harca arra késztette a yazidi és a muszlim kurdokat, hogy összefogjanak, és tiszteljék egymás másságát. Trubadúrok vitték tovább ennek a sok száz éves népi balladának az üzenetét az új nemzedékek számára. Én magam is azon vagyok, hogy továbbadjam.
MN: Jól tudom, hogy a keresztneve azt jelenti: pásztor?
SP: Többféle jelentése is van: pásztor, tanító, vezető. Apámtól kaptam a Sivan nevet, aki nagyon szerette a nyájakat. Mindig tartott kecskéket, juhokat. Természetesen ezt a nevet is betiltották Törökországban. Az iskolában a tanárok folyton belém kötöttek, hogy milyen csúnya nevem van. Én mégis tudtam, hogy egy napon rászolgálhatok a jelentésére, értéket adhatok neki.
MN: A kurd nép elnyomását elbeszélő dalait betiltották, és üldözték, bebörtönözték azokat, akik hallgatták őket.
SP: Kurdisztán a 19. század elején veszítette el a függetlenségét. Minden állam, amelyikhez egy részét hozzácsatolták, homogén országot akart létrehozni. Ebből adódóan Törökország alaptörvényét kizárólag törökök írták, Iránét kizárólag a perzsák, Irakét és Szíriáét az arabok. Sehol nem volt beleszólásuk a kurdoknak, akik pusztán attól váltak üldözöttekké a 19. század óta, mert kurdok. Így lettem én is betiltott zenész a dalaim révén. Sok kurdot, akik hallgatták a dalaimat, felakasztottak, bebörtönöztek Irakban a Szaddám Huszein-, Iránban az ajatollahrezsim idején. Törökországban is sokakat elítéltek, kivégeztek. Szíriában pedig egyfolytában változnak a kurdok elleni törvények. Senki nem tudhatja, hogy éppen mi miatt van veszélyben. Nekem harminchat éve kellett emigrálnom, azóta sem tértem vissza a szülőföldemre. Csak az iraki Kurdisztánba járok idestova hét éve, amelynek autonóm kormányzata van 1992 óta.
MN: Németországban él. Onnan milyennek látja az önálló kurd állam létrehozására tett próbálkozásokat?
SP: Másfél millió kurd él Németországban. Nagyon jól megértem magam a németekkel. Mellesleg Franciaországban, Belgiumban, Nagy-Britanniában és Svédországban is sok kurd él. Egyre jobb a kapcsolat ezen országok és a kurd lakosság között. Velük együtt azon dolgozunk, hogy demokratikus társadalom alakuljon ki Törökországban. Törökországnak nagyon jók a gazdasági és politikai kapcsolatai Európával, de még tanulnia kell a demokráciát.
MN: 1991-ben a popvilág nagyjaival, többek közt Stinggel, Peter Gabriellel, Paul Simonnal adott segélykoncertet a Wembleyben, és máskor is fellép hasonló rendezvényeken. Minden esetben feltétlen együttműködést tapasztal a popsztárok részéről?
SP: Senkire nem akarok nyomást gyakorolni, aki másban hisz, mint én, vagy esetleges aggályai vannak. Természetesen találkoztam már olyan zenészekkel, akik féltek attól, hogy a kurdok támogatására lépjenek fel. Ám többségében jók a tapasztalataim. A legbátrabb zenészek közé sorolom Peter Gabrielt, Stinget és Chris de Burghot. Ők szeretik a zenémet és a kurd népet, és tenni akarnak az emberi jogokért, az elnyomottakért, a szabadságért. Peter Gabriel a barátom. Az én ötletem volt, hogy együtt zenéljünk, ő pedig megvalósította ezt az álmot. Amúgy akkoriban, 1991-ben, a Simple Truth segélykoncert idején mindenki a kurdokért akart énekelni, még Michael Jackson és Madonna is. Ehhez persze hozzátartozott az olajkérdés, miután Irak elfoglalta Kuvaitot.
MN: 2004-ben milyen céllal hívta létre a Sivan Perwer International Cultural Foundationt?
SP: A kurdok történetében ez az első zenei és művészeti alapítvány. Hozzávetőlegesen ötvenmillió kurdot érint, a világ legnagyobb kisebbségét, azon belül is négymillió kurdot Nyugat-Európában. A hagyomány és az értékőrzés leghatékonyabb eszköze a kultúra, a különböző kultúrák közötti kommunikáció. Az alapítványon keresztül kommunikálni szeretnénk más művészekkel, zenészekkel. Segíteni szeretnénk nekik új dalok, lemezek, felvételek létrehozásában, kivitelezésében, koncertek szervezésében, szponzorok felkutatásában. Mindehhez rendelkezésünkre állnak professzionális stúdiók, koncerttermek is. Ha már "pásztor" vagyok, küldetésemnek tartom, hogy minden szakmai és anyagi eszközömmel támogassam a kurd zenészeket.
