Márpedig a La Femme-ot megelőzte a híre, a környéken – például a trencséni Pohoda fesztiválon is – nagy sikerrel szerepeltek, ezért jogosnak tűnt a velük kapcsolatos várakozás, de még ehhez képest is frenetikus produkcióval álltak ki. Már abban is volt valami látszólag tolakodóan agresszív, hogy a felütésben (a Sphynx című keleties szintiwave számban) négy szintit állítottak a színpadra; négy ember nyomkodta a billentyűket a háttérben egy dobos és egy gitáros kíséretében. Ám esetükben ennek is megvan a megfelelő helye: nemcsak a zenekar sajátos esztétikáját illusztrálja, de megidézi az ihlető múltat is. A La Femme-ot szokás afféle szörf punk/krautrock zenekarként illetni, de ez csak részlegesen írja le a hatvanas évektől mostanáig feltárható számtalan előképet, amelyek között a korai francia beatzenekarok éppúgy megtalálhatók, mint a Velvet Underground, a Kraftwerk, a brit posztpunk, no meg a nyolcvanas évek gazdag francia new wave felhozatala. A legszebb az, hogy a recept és a nemes összetevőkből összerázott és kikevert mixtúra tökéletesen élt a színpadon, és ugyan kissé léhának tűnő prezentációban, iróniával kezelt nosztalgiával megidéztetett a múlt, de a fiatal franciák keze alatt valami új is született belőle. A szintetizátorok megannyi tónust varázsoltak elő, ehhez jöttek a (poszt)punkos gitártémák meg a kíméletlen precizitással adagolt dobalap – mindezek pedig a La Femme furcsa, de létező, retrofuturisztikus slágereit öntötték méltó formába. A dalok nem léteznének méltó vokalisták nélkül, a zenekart a legtöbben a billentyűs-énekesnő Clémence Quélennec hangján ismerték meg, de a lemezeken, és itt a koncerten is akadtak támogatói: egy másik vokalista hölgy mellett leginkább a szerző-billentyűs-showman Marlon Magnée, akinek az énekhangja talán nem olyan karakteres, de a karikatúraszerűen franciás stílus megteremtésében (félig telt vörösboros pohár a szinti tetején!) verhetetlen. A jórészt francia nyelvű dalok sodrása, az előadásmódba betolt energia, Magnée visszatérő utazásai a tömeg kinyújtott tenyerén, Quélennec bőr alá türemkedő énekhangja, a sivító szintik és a vágtató gitárok együttesen tökéletesen beszippantották a nézőt – a vizuálisan is méltó módon illusztrált hangok révén ez lehetett a Sziget egyik legérzékibb, sőt legerotikusabb produkciója. A fináléban a szinte luddita dühvel előadott Antitaxi című elektropunkszám alatt már mindenki tombolt a nézőtéren, míg Quélennec a szintije tetején vonaglott eksztázisban. Legnagyobb sajnálatunkra egyszer ennek is véget kellett érnie, de az biztos: ha menni kell, akkor így kell távozni a színpadról.
Sziget, Mastercard A38 sátor, augusztus 13.
