A Depeche Mode iránti rajongás azért tűnhet a hétköznapi ember számára felfoghatatlannak, mert a zenekar utoljára húsz éve adott ki igazán izgalmas albumot, a 21. századi felhozatalukból még egy ütőképes válogatáslemezt sem nagyon lehetne összeállítani. Az idei Spirit (bővebben: A jelen még sötétebb, Magyar Narancs, 2017. április 23.) sem sok vizet zavart, így még inkább csodálatra méltó néhány ember fanatizmusa, például az egyik ismerősömé, aki a mostani turnén is legalább tízszer megnézi a Mode-ot.
A többség persze inkább a régi dalokra kíváncsi. Intróként a Revolution című Beatles-klasszikus csendül fel, s ilyenkor azt várná az ember, hogy majd a Where’s The Revolutionbe csapnak bele, de nem – a Going Backwards a nyitódal, amihez képest a másodiknak választott So Much Love-ban sokkal több spiritusz van. Aztán máris jön az időutazás a Barrel Of A Gunnal, ennyi elég is, hogy megállapítsuk: a zenekar remekül össze van rakva. A korábban sokszor félreéneklő Gahan most hibátlanul teljesít, ahogy Martin Gore is, a „póttagok” – Peter Gordeno billentyűs és Christian Eigner dobos – hozzák a kötelezőt, Fletch pedig Fletch, bár arra azért kíváncsi lennék, hogy mennyi fogy abból a pólóból, ami csak őt ábrázolja.
A szettlista elég jól van összeállítva. Persze kimarad pár klasszikus, viszont meglepő módon két dal is befér a gyengécske Sounds Of The Universe-ről, sőt a Wrong most elég nagyot üt. A Delta Machine-ről semmi nem hangzik el, a két Martin-blokk (az A Question Of Lust és a Home, illetve a Somebody) egyszerűen parádés. A Just Can’t Get Enough-ot hála az égnek kihagyják, viszont van Bowie-tribute: Gahan szenzációsan énekli a Heroest, végül a Never Let Me Down Againben a 24 ezer néző jelentős hányada fehér kesztyűben integet jobbra-balra. Most láttam hetedszer a Depeche Mode-ot, és most tetszettek a legjobban. Úgy igazán csak a Policy Of Truth-t hiányoltam, különben nem sok kérdés maradt. Maximum az, hogy Dave Gahan mit vásárolt a CBA-ban?
Groupama Aréna, 2017. május 22.
