„Ha az olasz mindent zenével csinál, zenévé olvaszt, nem csudálom, mert a[z a] nép oly természetű. Zene, tánc, ének az ő elsősége más nemzetek felett; de hogy mi, kevésbé dalos nép, Hunyadi Lászlót, a história lapjairól átvéve, egyszerre énekeltessük, éppen úgy nem tudom örömmel hallani, mint nem szívesen látnám, ha egy Pompejus szobrának nagyobb művészeti szépítés kedvéért bajuszt föstenének. Itt tehát csak az a kérdés: támadt-e föl többekben ama nemzeti negéd, és méltó-e az meghallgattatni, vagy az csak a kritikus betegsége, melyből az isten minél előbb gyógyítsa ki? Ha támadt, akkor legyünk hajlandók valami keleties komolyság töredékének venni azt, mely férfias erőteljes hősi korunkból juta ránk, és ne engedjük magunkat megfosztatni a nagyobb gyönyörtől, melyet a szóló és nem az éneklő színészet ad; azaz szeressük Hunyadi Lászlót és más komoly tárgyakat szomorújátékban; az operára pedig keressünk tárgyat a tarka képzelődés távolabb megyéjében…” Így írt 1842-ben a Regélő Pesti Divatlap Erkel frissen bemutatott második dalműve kapcsán, s ebből az idézetből nemcsak az derülhet ki számunkra, hogy a negéd szó eredetileg büszke önérzetet jelentett, de éppígy az is, hogy az opera műfajának megkésett hazai indulását korántsem csupán pártoló rokonszenv kísérte. A Hunyadi László persze leküzdötte az ilyesféle ellenérzéseket, átvészelte, bármit is tettek vele, s eredeti alakjában/alakjaiban, de szintúgy átdolgozott formájában is rég nemzeti opera és ünnepi díszmű gyanánt funkcionál. Így fog ez történni most is, midőn az újranyíló Operaházban épp a Hunyadi lesz az első új bemutató: a hiteles zenei anyagot, viszont a rendezőként is bemutatkozó Ókovács Szilveszter szövegváltozatát ígérve, Brickner Szabolcs címszereplésével (Operaház, március 13., hét óra).
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
