Hírnévre azonban csak 1976 után tett szert, amikor zenésztársaival, gyakorlatilag egy kényszerű névváltoztatás nyomán, létrehozta a laza funky hangzást a diszkóba apportáló Chic együttest. Mellette állandó zenésztársa, Bernard Edwards játszott basszgitáron, mégpedig tanítanivalóan, míg harmadik állandó tagként egy precíz, technikás dobos, Tony Thompson került melléjük – sajnos egy jó ideje már sem Edwards, sem Thompson sincs közöttünk.
Rodgers olyan zenekart álmodott meg, érdekes módon a Roxy Music és a Kiss hatására, ahol a zene és az imázs, az együttes nevében is kifejeződő stílus és elegancia elválaszthatatlan egységbe fonódik össze. Az 1983-as feloszlásig gyakorlatilag évente egy albumot és megannyi maxislágert (néhány jellegzetes cím:
Dance Dance, Dance, Everybody Dance, I Want Your Love) termelő Chic nem is az utolsó dobása volt a kedvenc, The Hitman becenevű Fender Stratocasterét remek technikával kezelő
Rodgersnek. Miközben maradandó diszkóklasszikusokat, utólag szanaszét mintázott, klubokban ezerszer lejátszott grúvokat köszönhet neki a táncolni vágyó publikum (elég a Sugarhill Gang Rapper’s Delight-jában újraéledő Good
Timesra gondolni), sokat tett azért is, hogy a diszkó, pontosabban a funk-alapú popzene túlélje a saját halálát. David Bowie (Let’s Dance), a Duran Duran (The Reflex), Laurie Anderson (Language Is a Virus) vagy Madonna (Like a Prayer) is tudna mesélni arról, hogy
Rodgers milyen zseniális producer volt fénykorában, a nyolcvanas években. Azután persze megjárta a mélységeket is, egy szívrohamsorozat után még halottnak is nyilvánították, ám az utóbbi években, ha nem is teljes egészségben, de alkotó energiákkal telve tért vissza a zeneiparba: a Daft Punkkal és Pharrell Williamsszel közös munkáit, leginkább a 2013-as Get Luckyt jószerével csak az nem hallotta, aki az utóbbi öt évet egy barlangban töltötte.
És úgy tűnik, e visszatérés remek alkalom volt arra is, hogy Rodgers – teljesen új felállásban – kiadjon egy Chic-lemezt, az 1983-as feloszlás óta csupán a másodikat. Meg kell jegyezni, hogy ez azért sokkal jobban sikerült, mint a sokszor elátkozott 1992-es Chic-ism, habár a számcímeket (no meg a szövegek javát) érezhetően egy random diszkóközhely-generátorral rakták össze. Rodgers szerencséjére (és sok évtizedes tevékenységének áldásos hatásaként) a popzenei életben temérdek olyan előadót találni, akiket az ő és a Chic zenéi inspiráltak – a méltónak talált (jelentős részben brit) utódok azután énekesként vagy zenészként teljesítik ki a diszkóhagyományok kissé konzervatív interpretációján alapuló, zeneileg közepesen érdekes produkciót. A Till the World Falls című, nyitószámnak és maxislágernek szánt felütést például a Mura Masa művésznevű producerrel közösen jegyzik, és az énekesnő Cosha mellett az újsulis hiphopelőadó, Vic Mensa szolgáltatja hozzá az énekbeszédet. A soulos vokálvonalból a rendkívül tehetséges Nao, illetve az aranytorkú Craig David is beszáll egy-egy számba – utóbbi a Soberben, ahol az ifjú repperhölgy Stefflon Don friss hangja szinte szétfeszíti a szerzemény kissé rigid kereteit.
Rodgers érezhetően nem is akart többet, mint egy jó ízléssel összerakott diszkólemezt; olyat, ami csak módjával kölcsönöz – főleg house-ból – a hagyomány örököseitől. A Rodgers-féle jellegzetes gitározást kihallani minden számból, az 1996-ban, egy Japánban tartott Chic-koncert után elhalálozott Bernard Edwards basszusjátéka viszont fájón hiányzik. Remek dolog, hogy olyan nagy név is vállalta a fellépést, mint Elton John, ám az Emeli Sandéval közösen felénekelt lassú és kissé nyálas Queen ennek dacára sem lett átütő sláger. Ellenben igazi csúcspont a Lady Gagával újra felvett Chic-klasszikus, az I Want Your Love: a Csillag születik című filmben frissen megistenült díva a legjobbját hozza, vendégjátéka egyszerre tiszteletadás és az örökség büszkén vállalt folytatása, amiben bizonyosan van és lesz is köszönet.
Virgin EMI, 2018
