Lemez

Kezében a boogie

Nile Rodgers & Chic: It’s About Time

  • - minek -
  • 2018. november 11.

Zene

Aligha akad olyan zenerajongó, aki ne ismerné fel azonnal a poptörténet egyik legfertőzőbb darabjának, a Le Freaknek jellegzetes sikáló funky gitártémáját – és ez csak az egyik olyan dolog, amit a világ Nile Rodgersnek köszönhet. Rodgers tinédzserként még a Fekete Párducok manhattani aktivistája volt, de közben, már ifjú korától számos zenekarban kamatoztatta gitártudását.

Hírnévre azonban csak 1976 után tett szert, amikor zenésztársai­val, gyakorlatilag egy kényszerű névváltoztatás nyomán, létrehozta a laza funky hangzást a diszkóba apportáló Chic együttest. Mellette állandó zenésztársa, Bernard Edwards játszott basszgitáron, mégpedig tanítanivalóan, míg harmadik állandó tagként egy precíz, technikás dobos, Tony Thompson került melléjük – sajnos egy jó ideje már sem Edwards, sem Thompson sincs közöttünk.

Rodgers olyan zenekart álmodott meg, érdekes módon a Roxy Music és a Kiss hatására, ahol a zene és az imázs, az együttes nevében is kifejeződő stílus és elegancia elválaszthatatlan egységbe fonódik össze. Az 1983-as feloszlásig gyakorlatilag évente egy albumot és megannyi maxislágert (néhány jellegzetes cím: 
Dance Dance, Dance, Everybody Dance, I Want Your Love) termelő Chic nem is az utolsó dobása volt a kedvenc, The Hitman becenevű Fender Stratocasterét remek technikával kezelő 
Ro­dgersnek. Miközben maradandó diszkó­klasszikusokat, utólag szanaszét mintázott, klubokban ezerszer lejátszott grúvokat köszönhet neki a táncolni vágyó publikum (elég a Sugarhill Gang Rapper’s Delight-jában újraéledő Good
Times
ra gondolni), sokat tett azért is, hogy a diszkó, pontosabban a funk-alapú popzene túlélje a saját halálát. David Bowie (Let’s Dance), a Duran Duran (The Reflex), Laurie Anderson (Language Is a Virus) vagy Madonna (Like a Prayer) is tudna mesélni arról, hogy 
Rodgers milyen zseniális producer volt fénykorában, a nyolcvanas években. Azután persze megjárta a mélységeket is, egy szívrohamsorozat után még halottnak is nyilvánították, ám az utóbbi években, ha nem is teljes egészségben, de alkotó energiákkal telve tért vissza a zene­iparba: a Daft Punkkal és Pharrell Williamsszel közös munkáit, leginkább a 2013-as Get Luckyt jószerével csak az nem hallotta, aki az utóbbi öt évet egy barlangban töltötte.

És úgy tűnik, e visszatérés remek alkalom volt arra is, hogy Rodgers – teljesen új felállásban – kiadjon egy Chic-lemezt, az 1983-as feloszlás óta csupán a másodikat. Meg kell je­gyezni, hogy ez azért sokkal jobban sikerült, mint a sokszor elátkozott 1992-es Chic-ism, habár a számcímeket (no meg a szövegek javát) érezhetően egy random diszkóközhely-generátorral rakták össze. Rodgers szerencséjére (és sok évtizedes tevékenységének áldásos hatásaként) a popzenei életben temérdek olyan előadót találni, akiket az ő és a Chic zenéi inspiráltak – a méltónak talált (jelentős részben brit) utódok azután énekesként vagy zenészként teljesítik ki a diszkóhagyományok kissé konzervatív interpretációján alapuló, zeneileg közepesen érdekes produkciót. A Till the World Falls című, nyitószámnak és maxi­slágernek szánt felütést például a Mura Masa művésznevű producerrel közösen jegyzik, és az énekesnő Cosha mellett az újsulis hiphop­előadó, Vic Mensa szolgáltatja hozzá az énekbeszédet. A soulos vokálvonalból a rendkívül tehetséges Nao, illetve az aranytorkú Craig David is beszáll egy-egy számba – utóbbi a Soberben, ahol az ifjú repperhölgy Stefflon Don friss hangja szinte szétfeszíti a szerzemény kissé rigid kereteit.

Rodgers érezhetően nem is akart többet, mint egy jó ízléssel összerakott diszkólemezt; olyat, ami csak módjával kölcsönöz – főleg house-ból – a hagyomány örököseitől. A Ro­dgers-féle jellegzetes gitározást kihallani minden számból, az 1996-ban, egy Japánban tartott Chic-koncert után elhalálozott Bernard Edwards basszusjátéka viszont fájón hiányzik. Remek dolog, hogy olyan nagy név is vállalta a fellépést, mint Elton John, ám az Emeli Sandéval közösen felénekelt lassú és kissé nyálas Queen ennek dacára sem lett átütő sláger. Ellenben igazi csúcspont a Lady Gagával újra felvett Chic-klasszikus, az I Want Your Love:Csillag születik című filmben frissen megistenült díva a legjobbját hozza, vendégjátéka egyszerre tiszteletadás és az örökség büszkén vállalt folytatása, amiben bizonyosan van és lesz is köszönet.

Virgin EMI, 2018

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.

Őrült rendszer, de van benne pénz

  • Szekeres István

Amikor a tavalyi párizsi olimpián a tekvandós Márton Viviana megszerezte a hatodik – igaz, spanyol import – aranyérmünket, Orbán Viktor (noha eredetileg nyolcat várt) SMS-t küldött Schmidt Ádám sportállamtitkárnak: „Maradhat.” A kincstári humor mögül is elővillant a tény, hogy a sportélet is a miniszterelnök kezében van.