Lemez

Kezében a boogie

Nile Rodgers & Chic: It’s About Time

  • - minek -
  • 2018. november 11.

Zene

Aligha akad olyan zenerajongó, aki ne ismerné fel azonnal a poptörténet egyik legfertőzőbb darabjának, a Le Freaknek jellegzetes sikáló funky gitártémáját – és ez csak az egyik olyan dolog, amit a világ Nile Rodgersnek köszönhet. Rodgers tinédzserként még a Fekete Párducok manhattani aktivistája volt, de közben, már ifjú korától számos zenekarban kamatoztatta gitártudását.

Hírnévre azonban csak 1976 után tett szert, amikor zenésztársai­val, gyakorlatilag egy kényszerű névváltoztatás nyomán, létrehozta a laza funky hangzást a diszkóba apportáló Chic együttest. Mellette állandó zenésztársa, Bernard Edwards játszott basszgitáron, mégpedig tanítanivalóan, míg harmadik állandó tagként egy precíz, technikás dobos, Tony Thompson került melléjük – sajnos egy jó ideje már sem Edwards, sem Thompson sincs közöttünk.

Rodgers olyan zenekart álmodott meg, érdekes módon a Roxy Music és a Kiss hatására, ahol a zene és az imázs, az együttes nevében is kifejeződő stílus és elegancia elválaszthatatlan egységbe fonódik össze. Az 1983-as feloszlásig gyakorlatilag évente egy albumot és megannyi maxislágert (néhány jellegzetes cím: 
Dance Dance, Dance, Everybody Dance, I Want Your Love) termelő Chic nem is az utolsó dobása volt a kedvenc, The Hitman becenevű Fender Stratocasterét remek technikával kezelő 
Ro­dgersnek. Miközben maradandó diszkó­klasszikusokat, utólag szanaszét mintázott, klubokban ezerszer lejátszott grúvokat köszönhet neki a táncolni vágyó publikum (elég a Sugarhill Gang Rapper’s Delight-jában újraéledő Good
Times
ra gondolni), sokat tett azért is, hogy a diszkó, pontosabban a funk-alapú popzene túlélje a saját halálát. David Bowie (Let’s Dance), a Duran Duran (The Reflex), Laurie Anderson (Language Is a Virus) vagy Madonna (Like a Prayer) is tudna mesélni arról, hogy 
Rodgers milyen zseniális producer volt fénykorában, a nyolcvanas években. Azután persze megjárta a mélységeket is, egy szívrohamsorozat után még halottnak is nyilvánították, ám az utóbbi években, ha nem is teljes egészségben, de alkotó energiákkal telve tért vissza a zene­iparba: a Daft Punkkal és Pharrell Williamsszel közös munkáit, leginkább a 2013-as Get Luckyt jószerével csak az nem hallotta, aki az utóbbi öt évet egy barlangban töltötte.

És úgy tűnik, e visszatérés remek alkalom volt arra is, hogy Rodgers – teljesen új felállásban – kiadjon egy Chic-lemezt, az 1983-as feloszlás óta csupán a másodikat. Meg kell je­gyezni, hogy ez azért sokkal jobban sikerült, mint a sokszor elátkozott 1992-es Chic-ism, habár a számcímeket (no meg a szövegek javát) érezhetően egy random diszkóközhely-generátorral rakták össze. Rodgers szerencséjére (és sok évtizedes tevékenységének áldásos hatásaként) a popzenei életben temérdek olyan előadót találni, akiket az ő és a Chic zenéi inspiráltak – a méltónak talált (jelentős részben brit) utódok azután énekesként vagy zenészként teljesítik ki a diszkóhagyományok kissé konzervatív interpretációján alapuló, zeneileg közepesen érdekes produkciót. A Till the World Falls című, nyitószámnak és maxi­slágernek szánt felütést például a Mura Masa művésznevű producerrel közösen jegyzik, és az énekesnő Cosha mellett az újsulis hiphop­előadó, Vic Mensa szolgáltatja hozzá az énekbeszédet. A soulos vokálvonalból a rendkívül tehetséges Nao, illetve az aranytorkú Craig David is beszáll egy-egy számba – utóbbi a Soberben, ahol az ifjú repperhölgy Stefflon Don friss hangja szinte szétfeszíti a szerzemény kissé rigid kereteit.

Rodgers érezhetően nem is akart többet, mint egy jó ízléssel összerakott diszkólemezt; olyat, ami csak módjával kölcsönöz – főleg house-ból – a hagyomány örököseitől. A Ro­dgers-féle jellegzetes gitározást kihallani minden számból, az 1996-ban, egy Japánban tartott Chic-koncert után elhalálozott Bernard Edwards basszusjátéka viszont fájón hiányzik. Remek dolog, hogy olyan nagy név is vállalta a fellépést, mint Elton John, ám az Emeli Sandéval közösen felénekelt lassú és kissé nyálas Queen ennek dacára sem lett átütő sláger. Ellenben igazi csúcspont a Lady Gagával újra felvett Chic-klasszikus, az I Want Your Love:Csillag születik című filmben frissen megistenült díva a legjobbját hozza, vendégjátéka egyszerre tiszteletadás és az örökség büszkén vállalt folytatása, amiben bizonyosan van és lesz is köszönet.

Virgin EMI, 2018

Figyelmébe ajánljuk

Candide és az elveszett objektivitás

Politikai irányultságuktól függetlenül a legtöbb összeesküvés-elméletet hasonló intellektuális impulzusok mozgatják: valamilyen rejtett igazság felfedése (általában vélt vagy valós igazságtalanság eltörlése céljából), és a hatalom/elnyomás forrásának egy jól beazonosítható (és célba vehető) pontba tömörítése.