Magyar Narancs: Több mint húsz éve ismerlek, de nem emlékszem, hogy valaha zakóban-nyakkendőben láttalak volna. Pedig a BMC elsősorban üzleti rendezvényekből, nem koncertekből szerzi a bevételeit, finanszírozza a lemezkiadást, és törleszti a Mátyás utcai épületre felvett hitelt. Hogyan győzöd meg a nyakkendős üzletembereket?
Gőz László: Erre nemigen tudnék konkrét választ adni. Ha most leírnám a BMC tervét, tízből kilenc üzletember azt mondaná, ez megvalósíthatatlan. Nagyon kevés a minta, mert ha milliárdos üzletember lennék, talán vennék és működtetnék egy magánoperaházat szórakozásból, mint a belgrádi Madlenianum, amit a Zepter tulajdonosa vett a feleségének. Ezt itt mi téglánként, sőt kavicsonként raktuk össze, és rengeteg ember segített ötlettel, lehetőségekkel, helyzetekkel.
MN: A Nemzeti Vágta megszervezése az egyik olyan vállalkozásotok, amit a legkevésbé tudok a kortárs zenével összekapcsolni.
GL: A lovaglás volt az egyetlen sport, amit gyerekkoromban komolyan űztem, de aztán a zenélés miatt abba kellett hagynom. Nekem nagyon tetszett az elgondolás, amire Geszti Péter a Nemzeti Vágtát fölépítette: egy amatőr verseny, ahol kis vidéki lovasegyesületekből az elővágták nyertesei eljutnak a Hősök terére, miközben a részt vevő falvak nagy részének a legtöbben még a nevét sem hallották. És ne felejtsük el, hogy az egész 2008-ban kezdődött, amikor a „nemzeti” szónak még egészen más értelme és csengése volt. Engem mint logisztikai munka nagyon izgatott, és persze a pénz is fontos volt. A lovaglással kapcsolatban kétféle hozzáállás létezik. Egy: gyűlöljük, ha valaki lóra ül, ezzel nem tudok mit kezdeni. Kettő: ez sport, ahol rendkívül szigorú biztonsági intézkedések mellett is történnek balesetek. Tökéletes talajt és teljesen kiszivacsozott palánkokat építünk a Hősök terén, és az elmúlt tíz évben, a több mint 3 ezer futam alatt egyetlen komoly balesetünk volt. Szerintem az nagyszerű, hogy a Nemzeti Vágtába bekerülő vidéki települések az Andrássy úton bemutatkozhatnak. És hogy a lovassport az elmúlt években ennyit fejlődött – több mint ezer lovasrendezvény évenként! –, ebben a Vágtának nagy szerepe van. Ami ebben a rendezvényben a ló iránti szeretet mellett nagyon izgatott, az a logisztika és a nagyságrend. Nagyon nehéz munka, de csodálatos élményt ad több százezer embernek.
MN: Harsonásként a legendás 180-as csoport tagja voltál. Mi indított arra, hogy könyvtárba gyűjtsd a 20. századi magyar zenéket?
GL: A rendszerváltás után a magyar zene kezelése, dokumentálása légüres térbe került. Láttam külföldön a zenei információs központokat, és azt is, micsoda gépezet van mögöttük. Bementem a Zenei Tanácsba, azt mondtam, szívesen átveszem ezt a tevékenységet. Szerintem pont jókor érkeztem, mert akkorra ezek az államilag fenntartott rendszerek kezdtek megremegni. Pár év múlva átvettük a könyvtárat is, utána kiderült, hogy sok zeneszerzőnek nincs lemeze, a műveket nem lehet meghallgatni, és esélyük sincs, hogy elhangozzanak vagy lemezen megjelenjenek. Így elkezdett épülni a feladatkör, mert ez magával hozta a lemezkiadást, a koncertszervezést. Járunk nemzetközi kiállításokra, szakmai rendezvényekre. Huszonkét év óta elektronikusan földolgozzuk a magyar zeneszerzők műveinek adatait – ingyen, és a hozzáférés is ingyenes. Alapvetően a 20. században született zeneszerzők műveiről van szó, de már régebbre is visszanyúlunk. Több száz zeneszerző teljes műlistáját meg lehet nálunk találni. Ezt az egész munkát, ami persze semmi pénzt nem termel, csak visz, ma öten végzik.
MN: Hogyan választjátok ki azt, akit érdemes jegyezni? Van valami minőségi szűrő?
GL: Nincs. Ez egy adatbázis, a magyar zene telefonkönyve, ami mindent elbír. Az egyetlen kritérium, hogy populáris zenével nem foglalkozunk, mert az egyrészt követhetetlen, másrészt nagy százalékban értéktelen is. Ha valaki behozza vagy elküldi hozzánk a műveit és kitölt egy adatlapot – cím, keletkezési idő, hangszer-összeállítás, kiadó, önéletrajz stb. –, azt mi bevisszük az adatbázisba, a többi nem a mi dolgunk. A cél, hogy minden és mindenki könnyen megtalálható legyen: XY-tól egy darab vagy éppen egy három trombitára írt mű, vagy egy adott muzsikus. Van, amibe bele lehet hallgatni, és meg lehet tudni, hol a kottája. Ez komoly szellemi tőke, ami támogatásra érdemes csomag, mert van értelme.
MN: És támogatják?
GL: Eddig minden kormány nyitottan fogadott, a BMC-t mindig elismerték. Nem rejtem véka alá, hogy a baráti köröm nem kormányközeli emberekből áll, de azt sem, hogy a jelenlegi kormány tett értünk a legtöbbet. De nem azért, mert én politizálok – egy ilyen intézményt nem lehet úgy fenntartani, hogy mindenkitől megkérdezem, kire szavazott. Engem az érdekel, hogyan hegedül, hogyan tanít, milyen zenét ír. Ezt a távolságtartást a BMC mindig meg tudta őrizni. Értelmes emberekkel mindig megtaláltam a hangot, és tőlem soha egyetlen kormány nem kért vissza semmit. A BMC mostani épülete 2,5 milliárdba került, ebbe 500 milliót adott ez a kormány, de azóta sem emelte föl senki a telefont, hogy adjak ezt, vagy léptessem föl azt. Hozzáteszem, ez az elmúlt 22 évben mindig így volt. De nem is úgy mentem pénzt kérni, hogy itt egy projekt, és nincs egy fillérem sem, hanem hogy én beletettem százat, te tegyél bele 25-öt. Amikor a sanghaji világkiállítást, ahol mi a kulturális tartalmat adtuk, botrányok övezték, ellenünk sosem folyt eljárás, mint ahogy azelőtt és azóta sem. Nálunk nincs feketézés, nincs tao, nincs mutyi. Mindezt azért tartom fontosnak elmondani, mert olyan korban
élünk, amelyben sokan ítélnek el másokat úgy, hogy nincs elég információjuk. Ha kapunk valamit, azt tisztelettel elfogadjuk, és az eredmény örömében hadd legyen része az adományozónak. Nagyon sokan megkérdezték, miért hívtam meg a miniszterelnököt a BMC új épületének megnyitójára. A miniszterelnök személyesen döntött a kezdeti támogatásunkról, miért ne részesüljön a megnyitás örömében? A magánvéleményemet szívesen megosztom bárkivel, de a BMC-be ezt nem hozom be. Sokan megkérdeznek a Magyar Művészeti Akadémiáról. Az új vezető, Vashegyi György szerintem nagyon jó jövőképet festett föl, és reméljük, olyan helyzetbe tudja hozni az MMA-t, hogy íróknak, művészeknek ezután nem kell elhatárolódniuk, és sokkal okosabban használja majd az MMA lehetőségeit, és nem politizáltat a művészekkel.
MN: Unalmas kérdésnek számít, de mégis: miért csináltok lemezeket egy olyan világban, amelyben erősen leépült a CD-k kereskedelme?
GL: A lemezkiadásunk évi 50-60 millió veszteséget termel, ezt nekünk kell előteremteni. Lényegében a zenészeknek és egy szűk vásárlói körnek készítjük a lemezeket, de ezekkel a lemezekkel lehet eljutni fontos szakmai fórumokhoz és elismerésekhez, a
Deutscher Schallplattenpreishez, a Diapason-díjhoz, a MIDEM-díjakhoz, a Grammy-jelölésekhez, és ez óriási szakmai presztízst biztosít. Ez is viszi a világban a BMC nevét.
MN: Az épület 2014-ben Architizer-díjat kapott. Nemcsak embert, hanem épületet is lakva lehet megismerni. Milyen meglepetésekkel szolgált a BMC épülete?
GL: Bár így is terveztük, meglepett, hogy ebben az épületben valóban lehet egyszerre öt teljesen különálló rendezvényt szervezni: a nagyteremben, a könyvtárban, a tetőtéri teremben, a sarokteremben és az Opus Jazz Clubban.
A tíz vendégszobánknak is gyakorlatilag teljes a kihasználtsága, természetesen csak a nálunk fellépő művészek vagy a kurzushallgatók számára vannak fenntartva.
MN: Mi a koncertműsor-koncepció? Mennyire alakítja a hely?
GL: Mi alapvetően kamara-előadásokat rendezünk vagy fogadunk be. A nagytermi koncertek kb. fele saját produkció, a másik fele befogadott koncert. Az Opus Jazz Clubban az összes koncertet mi szervezzük. Az Opus Jazz Club rendkívül népszerű, naponta 10-15 megkeresés érkezik hozzánk mindenhonnan a világból. A zenei életben is van kínálat és kereslet – mi nagyrészt csak a kínálattal foglalkozunk, mert nem a zenéből keressük a pénzt.
MN: Hol látod a helyeteket a magyar koncertéletben?
GL: Elsősorban helyet adunk a kortárs zenének – ez a fő feladatunk a Müpa és a Zeneakadémia mellett.
MN: Egy intim különlegessége is van a helynek: itt laknak Kurtágék, amióta hazajöttek Franciaországból. Az egyik legnagyobb kortárs szerző jelenléte sajátos hangulatot áraszt.
GL: Három és fél éve laknak nálunk. Kurtág György és Kurtág Márta szelleme, eleganciája, a zenéhez való hozzáállása emberi és zenei vonatkozásban nagyon sokban alakította a mi gondolkozásunkat. Kapcsolatok tekintetében is sokat számít ez a jelenlét, hiszen a ma élő egyik legnagyobb zeneszerzőről van szó. Élet-, munka- és szellemi szinten is rendkívül szoros a kapcsolat.
A ház nagyszülei lettek.
MN: Kurtág itt fejezte be első és egyetlen operáját, a Beckett-színműre írt A játszma végét. A bemutatót a milánói Scalában tervezik. Itthon mikor lesz hallható?
GL: Ez az első magyar opera a zenetörténetben, amit a milánói Scala rendelt meg és ott is mutatják be. Abban a fantasztikus szerencsében részesültünk, hogy öt napon át itt volt a BMC-ben az első zenei összpróba zenekarral, énekesekkel, rendezővel, természetesen a milánói premier szereplőivel és karmesterével. Meggyőződésem, hogy A játszma vége a 21. század egyik legnagyobb operája. A próbákat a Scalával azért szerveztük ide, mert Gyuri bácsi a kora miatt nem tud már elmenni Milánóba. A próbák teljes folyamatát képre és hangra rögzítettük, ami bárki számára elérhető lesz a BMC könyvtárában. Ennek az az egyszerű oka, hogy Kurtág György majdnem minden darabját saját maga tanította be a zenészeknek, hogy azok aztán továbbadhassák majd. Így lesz egy hely a világon, ahová el kell jönni, ha valaki meg akarja tudni, hogyan képzelte el a szerző a művét.
MN: A BMC szakmai presztízsét nagyban emeli a szintén itt működő Eötvös Péter Alapítvány. Hogyan zajlik az együttműködés?
GL: Eötvös Péterrel 22 éve dolgozunk együtt, pontosan ugyanazt gondoljuk a zenéről és a zenepedagógiáról. Mi helyet biztosítunk az intézetnek, ők pedig évi 3-4 alkalommal rendeznek nálunk egyhetes nemzetközi zeneszerző-, karmesteri, előadó-művészeti kurzusokat. Eötvös Péter a világ egyik legismertebb zeneszerzője és karmestere, az ő hívó szavára sok száz tehetséges zeneszerző jut el hozzánk és dolgozik nálunk. Csodálatos együttműködés ez nekünk, sokat köszönhetünk nekik abban, hogy a BMC ennyire ismert a világban!
MN: Mit lehet elmondani a finanszírozásról? Hogy néz ki a költségvetés?
GL: A BMC-nek 1 milliárd forintos éves forgalma van. A bevételeink 20-25 százaléka a külső helyszínekre szervezett rendezvényekből származik, 25 százalék az állami támogatás, 50-55 százalékot pedig a házban termelünk meg, túlnyomórészt üzleti rendezvényekből. Ez egy kft., a tulajdonos nem viszi ki a nyereséget (a tulajdonos Gőz László – a szerk.). Havi 10 milliót kell visszafizetnünk kölcsöntörlesztésként az OTP-nek, ebből van még öt év, de úgy gondolom, nem lesz gond. Percre pontosan fizetünk.
MN: Állami támogatást is igényeltek, mert mint mondod, közfeladatot láttok el – ezt hogyan fogalmaznád meg?
GL: A Müpa vagy a Zeneakadémia is közfeladatot lát el azzal, hogy kultúrát szolgáltat. Egy ilyen magánintézmény gazdaságosabb az államnak, mintha 100 százalékban el kellene tartania. A bevételeink nagy része itt marad, ráköltjük a BMC-re, és ily módon járulunk hozzá a magyar kulturális élethez.
MN: A szomszédban operaházat szeretnél, a tervei régóta készen állnak. Mikorra várhatjuk a megnyitót?
GL: Van egy kis félreértés, én nem operaházat szeretnék, hanem olyan módon bővíteni a BMC-t, hogy opera-előadásokat is lehessen játszani benne. Van mellettünk két hasonló épület, ami bővítési lehetőségként azonnal feltűnt. Ez nagyjából kétszerese lesz a mostani épületnek, mert egészen más igényei vannak. Az évekkel ezelőtt elkészült tervet sajnos ki kellett dobnunk, mert az előttünk fölépült hotel elvitte a Duna-kilátást, emiatt kevésbé lehet látványépítészetet csinálni, ami most mindenütt nagy divat. De ez nem baj, a meglévő épületünk is visszafogott. Itt majd egy 4-5 emeletes épület készül. Ezzel persze a tartalmunkat is bővítjük, mert nemcsak – főképp barokk és kortárs – operákat, hanem nagyzenekari produkciókat is tudunk fogadni. A háttér pedig terveink szerint egy LED-fal lesz, amin bármit ki lehet vetíteni, függönyt, lovashadsereget, tengert. Ez a technika rendkívül gyorsan fejlődik, és ennek révén a film is bejön a színházba.
A nézőtér 700 fős lesz. Most tárgyalunk a három ingatlantulajdonossal. A vége nagyjából 5-6 milliárd lesz, erre az államtól kaptunk 40 százalékos támogatást, amire a BMC az eddigi működésével szolgált rá. És persze kölcsönt veszünk föl. Ha minden jól megy, 2022-ben nyithatunk.
MN: A BMC magántulajdon, te vagy a tulajdonos. Távozásod esetére rendelkeztél a sorsáról – a funkciója nem változhat. De ki fogja továbbvinni? Ez mindig probléma a vizionárius embereknél.
GL: Itt a BMC-ben azért fölnevelődött egy generáció. Ha elütne a villamos, a BMC alattam lévő vezetői tovább tudják vinni a házat, mert bennük olyan erős az elkötelezettség, hogy nem aggódom, az intézmény missziója biztos, hogy nem fog változni! Ha földobom a talpamat, lesz egy kis zűrzavar, de az intézményt már nem lehet eltéríteni. Kortárs zene, opera, könyvtár, koncertek, üzleti rendezvény – ezek mindig lesznek. Szerintem senkinek sem érdeke ezt tönkretenni. De addig úgy kell alakítani a tartalmat és az épületet, hogy semmilyen jövendőbeli kormánynak ne érje meg elbontani, beszüntetni. Ha mégis ezt akarnák, azt a BMC-t szerető emberek akadályozzák majd meg.
MN: Látsz-e valamilyen problémát a BMC-vel kapcsolatban?
GL: Én alapvetően nem a problémák, hanem a megoldások embere vagyok. Mondhatok olyan kaliberű dolgokat, hogy néha elhangolódik a zongora, de szerintem ez nem hír. Talán azt említhetem, hogy egyre kevesebb olyan hírközlő médiumot találok, amely le meri írni, ha valami jó (persze, ha igaz is). Pedig ezzel sokat segítene a közhangulaton. Mi azon igyekszünk, hogy Magyarország ne engedhesse meg magának, hogy Bartókjai és Cziffra Györgyei végleg elmenjenek Magyarországról. Ez minden kulturális intézmény vezetőjének a felelőssége.
