Botero azon művészek közé tartozik, akiket a kortárs művészettel hivatásszerűen foglalkozók (a műértők és szakmabeliek) hajlamosak lesajnálni. Míg korábban sajátos formanyelvét ("perverz és már az első látásra gusztustalan") vagy alakjainak megformálását kritizálták ("Mussolini és egy ostoba parasztlány frigyéből világra jött szörnyszülöttek"), a mára világhírű alkotót azért ítélik el, mert több mint ötven éve "ugyanazt" festi, ráadásul hihetetlen termelékenysége óhatatlanul lerontja műveinek színvonalát. De még ha elfogultak is vagyunk, mindenképpen megéri élőben megnézni a "kövér nők festőjeként" elhíresült, Kolumbiában született alkotó munkáit - a reprodukciók ugyanis távolról sem adják vissza képeinek sajátos világát.
E világban kétségkívül az emberi figurák a legjellegzetesebbek, melyek azonban nem pusztán túlsúlyosak vagy dagadtak, inkább olyanok, mintha egy - a vidámparkbeli kísértetkastélyokból ismerős - torzító/nagyító tükörben látnánk a valóságot. Botero monumentalitás iránti érdeklődése már igen korán kialakult; mindössze 17 éves, amikor megjelenteti Picasso és a nonkomformitás a művészetben című cikkét, amelyben legfőképpen a Picasso műveiben megjelenő "érzéki és monumentális gigantomachiát" értékeli. (A cikk miatt kicsapják a középiskolából.) Alig tíz év alatt kialakítja egyéni kézjegyét, azt a fajta figuratív, "realista módon megjelenített nem realista valóságot", amelynek éppúgy része (a Picasso által is előszeretettel gyakorolt metódus), a művészettörténetben fontos műalkotások újrafestése, átértelmezése - egyik első ilyen művén a 12 éves Mona Lisa látható -, mint a tárgyak arányainak, a kompozíciós léptékeknek a megváltoztatása, az alakok deformálása, illetve a monumentalitás, az állókép-jelleg és a tárgyak tömegének (taktilis értékének) hangsúlyozása. Mindehhez egy igen vidám, életörömet és harmóniát sugárzó, néhol harsány színvilág társul, amely a művész szándéka szerint azt "sugallja, hogy szívesen látott vendég vagy benne". Játékos és könnyen befogadható képi világa és formanyelve valójában nem alkalmas szörnyű társadalmi/politikai témák ábrázolására: ezt mindenki lemérheti azokon a - csak a kiállításhoz kapcsolódó filmen látható - festményeken, melyeket a Pablo Escobar vezette medellíni drogkartell által kirobbantott kolumbiai kokainháború vagy az Abu Ghraibban az iraki hadifoglyokon végrehajtott kínzások "ihlették".
A Szépművészeti Múzeum Régi Képtárában bemutatott, Dragon Zoltán kurátor által válogatott anyag (több mint ötven festmény és öt szobor) az utóbbi években készült (a legkorábbi mű 1992-es). A legelső teremben híres művek parafrázisai (például Van Eyck Arnolfini házaspárja, Velázquez Margarita infánsnője) láthatók - az eléjük helyezett reprodukciók alapján könynyen összevethetőek Botero torzításai -, a múzeum gyűjteményéből "itt felejtett" Hans Baldung-mű (Ádám és Éva) pedig az aktfestményeket ellenpontozza. A kifejezetten nagy méretű (több mint két méter magas) és szinte egymásra torlódó festmények tömege érdekes módon felerősíti a művek monumentalitását, miközben ki is emeli a művekben "elrejtett", váratlanul részletező jeleket (apró anyajegy egy női faron, egy csücsörítő női száj körül megjelenő bajuszka) és térbeli anomáliákat (több perspektíva együttes alkalmazása, lehetetlen és abszurd térhelyzetek, egészen kis helyre bepasszírozott testek). A további élet- és csoportképeken, illetve a kevésbé jól sikerült cirkusz- és matadorsorozaton ugyanilyen meghökkentő, ironikus részletek és idézetek tűnnek fel. Ki ne nevetné el magát a bumfordi macskákon, a Kerti társaság bandzsa résztvevőin - akik attribútumként szorongatják a kezükben a locsolócsövet vagy a kerti kapát -, a cigarettázó majmon vagy a fürdőkádban teljes papi öltözetben lebegő bíboroson és a társaságában található apró, törülközőt tartó szerpap és a színében a ruházatukkal harmonizáló szappan láttán? A bugyuta arcok és üres tekintetek, akkurátusan megfestett cigarettacsikkek, a fiatalkori bordélyházi látogatást "felidéző" képen felbukkanó pelenkás csecsemő, a piknikes takarón elrendezett csendéletbe betüremkedő szőrös férfikéz, a rosszul tükröző tükrök, a képeken tükörnek álcázott Botero- csendélet-részletek vagy éppen nagyon is feltűnő, Botero-kiállítást reklámozó plakátok - mind-mind olyan részlet, amely felett öröm elidőzni. A látszólagos naivitást felülírják a bonyolult kompozíciók és az a nagyvonalú és virtuóz technika, amely a művész tagadhatatlan tehetségéről árulkodik.
Ez a lebegő könnyedség a szobrokon is megfigyelhető. A színük miatt kőnek tűnő plasztikák ugyanis bronzból készültek, s a finom felületek és színek egyfajta égetési/oxidálási folyamat végeredményeként alakulnak ki. (Általában szokatlan, de itt a teremőrök külön kérik a látogatókat, hogy simogassák/tapogassák meg a szobrokat.) Botero a hetvenes évek óta készít hatalmas köztéri szobrokat, melyeket - gyakran tízet-húszat is egyszerre - a világ nagyvárosaiban (New Yorkban, Párizsban, Tokióban, Velencében) állít fel hatalmas sikerrel. Lehet, hogy népszerűsége miatt kevéssé kedvelt a connaisseurök között, de nevét a kortárs művészet iránt egyáltalán nem érdeklődők is ismerik - s ez nem kevés. Hiszen annyira ritka, hogy tömegek derülnek egy szobor vagy kiállítás láttán.
Szépművészeti Múzeum, nyitva: 2011. január 23-ig
